Boldog Karácsonyt, Kellemes Ünnepeket, és csodás Újévet kívánok minden kedves olvasómnak, és esetlegesen idetévedőnek!!! Mindenki élvezze a szünetet, amíg tart, és készüljön fel 2014-re! :)
2013. december 25., szerda
2013. november 30., szombat
A nagy találkozás
Sziasztok! Itt az új rész, mint láthatjátok, és most nem kellett rá 2 hónapot várnotok :) Mint mindig, most sem tudom, hogy mikor jön a következő rész, de majd egyszer.
Na, jó olvasást :)
- Gyerekek! Üdvözöljétek az új osztálytársatokat! - mondja, majd int a nyitott ajtó felé, ahol belép egy fiú. Amikor meglátom megáll bennem az ütő. Ez lehetetlen. Ez nem lehet Ő!
- Hűű, cuki! - súgja a fülembe izgatottan Ellie, de szinte fel sem fogom a szavait, csak megkövülten meredek az új jövevényre.
- Ő itt Cody Matthews. Üdvözöljétek kedvesen. - néz ránk az osztályfőnök, majd visszafordul a fiú felé - Remélem hamar beilleszkedsz. Ennek érdekében elmondhatnál pár dolgot magadról az osztálynak, hogy könnyebben menjen a megismerkedés.
Az igazgató időközben ki is ment az ajtón, a fiú pedig egy bólintással elfogadva új osztályfőnöke kérését megáll a tanári asztalnál és belekezd:
- Mint már hallhattátok, Cody Matthews a nevem, a városban lakom, és a St. Peter gimnáziumból íratkoztam át ebbe a suliba. Szeretek zenélni, már 8 éve gitározok... - hallom a hangját, de még mindig nem tudom felfogni, hogy itt van. Miért nem volt jó neki a másik iskola? Az legalább a város másik felén van. És ha már sulit váltott, miért pont ide jött? Még van legalább 2 másik is!
Úgy tűnik, az álmaim valamiféle jelként szolgáltak, mert az utóbbi napokban Vele álmodtam, és most itt van... De nem csak én vagyok ledöbbenve. Mellettem Abby is érdekes arccal szemléli a beszélő fiút, majd feleszmélve elkezd engem fürkészni. Összekapcsolódik a tekintetünk, és egy néma párbeszédet folytatunk, aminek a végén Abby aggódva veregeti meg a vállam. Ha már ő is tanácstalan, akkor mi lesz velem? A szemem visszavezetem a nem túl szívesen látott személyre, és észre veszem, hogy Ő is engem néz...
- Köszönjük, Cody. Keress magadnak egy helyet. - int kedvesen mosolyogva a tanár, mire Cody megindul a padsorok között, és a legutosó padban leül, mivel csak ott van üres szék. A tekintetemmel végigkövetem az útját, és amikor leül, újra egymás szemébe nézünk. Az ővéből nem tudok kiolvasni semmit, de biztos vagyok benne, hogy az enyém szikrákat szór.
Az alap idegességemhez, amit az ittlétével váltott ki nálam, most hozzá jön a harag, hogy... hogy mennyire jól néz ki. Ideges vagyok magamra, amiért még mindig ilyen érzést vált ki belőlem, mert amikor Rá nézek, hiába tagadnám, de liftezni kezd a gyomrom, és nem azért, mert romlott kaját ettem... Hihetetlen, de az idő csak jót tett vele: Ő is elkezdett felnőni. Az eddigi kisfiús arca helyett, már férfiasabbak a vonásai. A haja talán csak annyit változott, hogy rövidebb lett, és most már felzselézi, nem úgy mint régen, viszont még mindig ugyan olyan szívdöglesztő hatású. Akár csak a szemei. Egyszerűen nem hiszem el, de a történtek ellenére még mindig képes lennék elveszni bennük. Egyébiránt magasabb is lett, de szerencsére én is nőttem, amióta utoljára láttuk egymást, tehát nagyjából ugyanúgy egy fél fej különbség van köztünk. Még mindig Ő a leg-leg-leg pasi, akit valaha is láttam vagy ismertem.
- Tehát, ne felejtsétek el, hogy... - kezdi Mr. Highlight, amikor megszólal a csengő, és az egész osztály kitódul a teremből, majd az iskolából. Mi a lányokkal kicsit lassabbak vagyunk, ezért mindig utolsónak érünk ki valamennyi teremből, de nem baj, hisz a gyorsaság az élet megrontója. Viszont rajtunk kívül (meg persze a tanáron kívül) más is elidőzött a teremben. És ki más lenne, mint Cody?!
- Viszlát! - köszön el egy lemondó sóhajjal az osztályfőnökünk, majd elhagyja a termet. Mind a négyen viszonozzuk az elköszönést, majd a lányokkal elindulunk kifelé az iskola épületéből. Már kezdem azt hinni, hogy nem azért időzött a teremben, mert beszélni akar velem, amikor:
- Emily! - hallom meg a nevem, ahogy lépnénk ki az iskola kapuján, és látom, ahogy Cody közelít felénk.
- Honnan tudja a neved? - kérdezi meglepetten Ellie, mire lemondóan belekezdek:
- Ő az egyik volt osztálytársam. Ovi óta szerelmes voltam belé. Nyolcadikban fogadásból megcsókolt, és elhitette velem, hogy fontos vagyok neki. - hadarom el egyorsan suttogva a történetet.
- Hűű. Akkor nem is annyira cuki. - fintorodik el. - Megverjem? - kérdezi gyorsan, mire csak elmosolyodok:
- Nem, elbirok vele, azt hiszem, de azért köszi.
- Ha meggondolnád magad, szólj. - teszi a vállamra mosolyogva a kezét, mire én csak bólintok.
- Emily! Beszélhetek veled? - kérdezi megállva előttünk.
- Azt hiszem, mi megyünk is. - néz rám a két barátnőm. - Holnap találkozunk. - aztán Abby még visszafordulva jelez, hogy este beszélünk, mire egy aprót bólintok.
- Miért akarsz velem beszélni? Már mondtam, hogy nem vagyok rád kíváncsi. - jelentem ki visszafordulva a fiúhoz, és igyekszek, hogy minnél határozottabbnak tűnjek, és ne mutassam, hogy mennyire gyenge is vagyok még mindig a közelében.
- Csak azt mondtad, hogy addig ne beszéljek veled, amíg el nem ballagunk... - villant rám egy apró mosolyt, mire csak megforgatom a szemem.
- Mert reméltem, hogy többet nem találkozunk. - vágok vissza komoran, mire lefagy a mosoly az arcáról. - Miért jöttél át a St. Louis-ba? Miért nem volt jó az a suli, ahová felvételiztél?
- Mert túl messze volt. - süti le a szemét, és az Ő arca is elkomorodik egy pillanatra.
- Akkor miért nem egy másikba mentél? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Mert ez közelebb van, sokkal jobb suli, és mert te is itt vagy... - ölti fel a csábító mosolyát. Na nekem ne próbálja beadni, hogy miattam váltott sulit! Az utóbbi kijelentését egy szikrákat szóró tekintettel ajándékozom meg, mire újra elkomolyodik az arca:
- Kérlek, felejtsük el, ami történt azon a napon! - néz rám könyörgően.
- Hogy felejthetném el hogy átvertél?! - kérdezem döbbenten. Hogy gondolhatja? Persze, majd simán rábólintok, hogy felejtsük el hogy átvert, és elhitette velem, hogy fontos vagyok Neki!
- Hányszor kérjek még bocsánatot? - tárja szét a kezeit kérdőn.
- Ahányszor csak akarsz, de az álláspontom akkor sem fog változni. - nézek vele farkasszemet.
- Ahogy gondolod. - von vállat lazán, aztán csibészesen elmosolyodik: - De szerintem meg fogsz nekem bocsátani. - jelenti ki magabiztosan.
- Arra várhatsz! - mondom, majd sarkonfordulok és elindulok haza. Ilyen komolyan nem létezik! Ugye ez csak egy álom, amiből mindjárt felébredek? Nagyon felidegesített a mosolygásával, meg az idióta kérésével! Te jó ég! Hová gondolt! Na meg azt mondja, hogy részben miattam választotta a St. Louis-t! Viszont nem tudom hová tenni azt a pillanatot, amikor elkomorult az arca. Még valami más is lehet a háttérben, valami nagyon rossz, mert Ő nem szokott ok nélkül komor lenni... De miért is foglalkozok vele? Hisz azon a napon megutáltam, ott a suli folyosóján, amikor azt vártam, hogy azt mondja, hogy Nate csak viccel... Nem bocsájtok meg neki, akárhogy töri magát! Inkább keressen magának egy másik csajt, akit szédíthet, de engem hagyjon békén! - ezen gondolatokkal léptem be az üres házunkba, majd egy gyors ebéd után felrobogtam a szobámba, hogy egy SMS elküldése után leüljek a gépem elé, és várjam, hogy Abby feljöjjön Skype-ra. Nem is kell sokat várnom, 3 perc elteltével fogadom a videóhívást, és megpillantom Abby aggódó arcát:
- Mindent mesélj el. - jelenti ki, aztán végighallgatja a nem túl hosszú párbeszédemet Cody-val, aztán meghallgatja az ideges hisztizésem, végül ezt mondja:
- Ne hagyd magad! Direkt idegesített fel ma is. Ha ő így játszik, mi is így fogunk! - csap az öklével az asztalra átszellemültségében, aminek az lesz az eredménye, hogy a vebkamerája leesik a földre. Elnevetem magam, ahogy Abby szitkozódását hallgatva várom, hogy visszahelyezze a tárgyat, és beállítsa. Aztán idegesen belenéz a kamerába, majd ő is elneveti magát. Percekkel később, amikor mindketten a könnyinket törülgetve befejezzük a nevetést folytatja:
- Segíteni fogok neked. Nem hagyom, hogy csak mert ő fiú, azt higyje, hogy irányíthat téged!
- Köszönöm. - mosolygok rá hálásan. - El sem tudom mondani mennyire örülök, hogy a barátom vagy! - mondom meghatottan.
- Tudod, hogy bármikor! - mosolyog vissza, aztán hatalmas zörgést hallunk.
- Te jó ég! Mi történt? - kérdezem ilyedten.
- Nem tudom, de azt hiszem ez anya volt. Mennem kell. - mondja Abby, majd gyorsan kinyomja a kamerát.
Majd holnap megkérdezem tőle, hogy mi történt.
A következő pillanatban meghallom az ajtócsapódást, ami jelzi, hogy anya hazajött. Na, akkor meséljünk neki is!
Na, jó olvasást :)
- Gyerekek! Üdvözöljétek az új osztálytársatokat! - mondja, majd int a nyitott ajtó felé, ahol belép egy fiú. Amikor meglátom megáll bennem az ütő. Ez lehetetlen. Ez nem lehet Ő!
- Hűű, cuki! - súgja a fülembe izgatottan Ellie, de szinte fel sem fogom a szavait, csak megkövülten meredek az új jövevényre.
- Ő itt Cody Matthews. Üdvözöljétek kedvesen. - néz ránk az osztályfőnök, majd visszafordul a fiú felé - Remélem hamar beilleszkedsz. Ennek érdekében elmondhatnál pár dolgot magadról az osztálynak, hogy könnyebben menjen a megismerkedés.
Az igazgató időközben ki is ment az ajtón, a fiú pedig egy bólintással elfogadva új osztályfőnöke kérését megáll a tanári asztalnál és belekezd:
- Mint már hallhattátok, Cody Matthews a nevem, a városban lakom, és a St. Peter gimnáziumból íratkoztam át ebbe a suliba. Szeretek zenélni, már 8 éve gitározok... - hallom a hangját, de még mindig nem tudom felfogni, hogy itt van. Miért nem volt jó neki a másik iskola? Az legalább a város másik felén van. És ha már sulit váltott, miért pont ide jött? Még van legalább 2 másik is!
Úgy tűnik, az álmaim valamiféle jelként szolgáltak, mert az utóbbi napokban Vele álmodtam, és most itt van... De nem csak én vagyok ledöbbenve. Mellettem Abby is érdekes arccal szemléli a beszélő fiút, majd feleszmélve elkezd engem fürkészni. Összekapcsolódik a tekintetünk, és egy néma párbeszédet folytatunk, aminek a végén Abby aggódva veregeti meg a vállam. Ha már ő is tanácstalan, akkor mi lesz velem? A szemem visszavezetem a nem túl szívesen látott személyre, és észre veszem, hogy Ő is engem néz...
- Köszönjük, Cody. Keress magadnak egy helyet. - int kedvesen mosolyogva a tanár, mire Cody megindul a padsorok között, és a legutosó padban leül, mivel csak ott van üres szék. A tekintetemmel végigkövetem az útját, és amikor leül, újra egymás szemébe nézünk. Az ővéből nem tudok kiolvasni semmit, de biztos vagyok benne, hogy az enyém szikrákat szór.
Az alap idegességemhez, amit az ittlétével váltott ki nálam, most hozzá jön a harag, hogy... hogy mennyire jól néz ki. Ideges vagyok magamra, amiért még mindig ilyen érzést vált ki belőlem, mert amikor Rá nézek, hiába tagadnám, de liftezni kezd a gyomrom, és nem azért, mert romlott kaját ettem... Hihetetlen, de az idő csak jót tett vele: Ő is elkezdett felnőni. Az eddigi kisfiús arca helyett, már férfiasabbak a vonásai. A haja talán csak annyit változott, hogy rövidebb lett, és most már felzselézi, nem úgy mint régen, viszont még mindig ugyan olyan szívdöglesztő hatású. Akár csak a szemei. Egyszerűen nem hiszem el, de a történtek ellenére még mindig képes lennék elveszni bennük. Egyébiránt magasabb is lett, de szerencsére én is nőttem, amióta utoljára láttuk egymást, tehát nagyjából ugyanúgy egy fél fej különbség van köztünk. Még mindig Ő a leg-leg-leg pasi, akit valaha is láttam vagy ismertem.
- Tehát, ne felejtsétek el, hogy... - kezdi Mr. Highlight, amikor megszólal a csengő, és az egész osztály kitódul a teremből, majd az iskolából. Mi a lányokkal kicsit lassabbak vagyunk, ezért mindig utolsónak érünk ki valamennyi teremből, de nem baj, hisz a gyorsaság az élet megrontója. Viszont rajtunk kívül (meg persze a tanáron kívül) más is elidőzött a teremben. És ki más lenne, mint Cody?!
- Viszlát! - köszön el egy lemondó sóhajjal az osztályfőnökünk, majd elhagyja a termet. Mind a négyen viszonozzuk az elköszönést, majd a lányokkal elindulunk kifelé az iskola épületéből. Már kezdem azt hinni, hogy nem azért időzött a teremben, mert beszélni akar velem, amikor:
- Emily! - hallom meg a nevem, ahogy lépnénk ki az iskola kapuján, és látom, ahogy Cody közelít felénk.
- Honnan tudja a neved? - kérdezi meglepetten Ellie, mire lemondóan belekezdek:
- Ő az egyik volt osztálytársam. Ovi óta szerelmes voltam belé. Nyolcadikban fogadásból megcsókolt, és elhitette velem, hogy fontos vagyok neki. - hadarom el egyorsan suttogva a történetet.
- Hűű. Akkor nem is annyira cuki. - fintorodik el. - Megverjem? - kérdezi gyorsan, mire csak elmosolyodok:
- Nem, elbirok vele, azt hiszem, de azért köszi.
- Ha meggondolnád magad, szólj. - teszi a vállamra mosolyogva a kezét, mire én csak bólintok.
- Emily! Beszélhetek veled? - kérdezi megállva előttünk.
- Azt hiszem, mi megyünk is. - néz rám a két barátnőm. - Holnap találkozunk. - aztán Abby még visszafordulva jelez, hogy este beszélünk, mire egy aprót bólintok.
- Miért akarsz velem beszélni? Már mondtam, hogy nem vagyok rád kíváncsi. - jelentem ki visszafordulva a fiúhoz, és igyekszek, hogy minnél határozottabbnak tűnjek, és ne mutassam, hogy mennyire gyenge is vagyok még mindig a közelében.
- Csak azt mondtad, hogy addig ne beszéljek veled, amíg el nem ballagunk... - villant rám egy apró mosolyt, mire csak megforgatom a szemem.
- Mert reméltem, hogy többet nem találkozunk. - vágok vissza komoran, mire lefagy a mosoly az arcáról. - Miért jöttél át a St. Louis-ba? Miért nem volt jó az a suli, ahová felvételiztél?
- Mert túl messze volt. - süti le a szemét, és az Ő arca is elkomorodik egy pillanatra.
- Akkor miért nem egy másikba mentél? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Mert ez közelebb van, sokkal jobb suli, és mert te is itt vagy... - ölti fel a csábító mosolyát. Na nekem ne próbálja beadni, hogy miattam váltott sulit! Az utóbbi kijelentését egy szikrákat szóró tekintettel ajándékozom meg, mire újra elkomolyodik az arca:
- Kérlek, felejtsük el, ami történt azon a napon! - néz rám könyörgően.
- Hogy felejthetném el hogy átvertél?! - kérdezem döbbenten. Hogy gondolhatja? Persze, majd simán rábólintok, hogy felejtsük el hogy átvert, és elhitette velem, hogy fontos vagyok Neki!
- Hányszor kérjek még bocsánatot? - tárja szét a kezeit kérdőn.
- Ahányszor csak akarsz, de az álláspontom akkor sem fog változni. - nézek vele farkasszemet.
- Ahogy gondolod. - von vállat lazán, aztán csibészesen elmosolyodik: - De szerintem meg fogsz nekem bocsátani. - jelenti ki magabiztosan.
- Arra várhatsz! - mondom, majd sarkonfordulok és elindulok haza. Ilyen komolyan nem létezik! Ugye ez csak egy álom, amiből mindjárt felébredek? Nagyon felidegesített a mosolygásával, meg az idióta kérésével! Te jó ég! Hová gondolt! Na meg azt mondja, hogy részben miattam választotta a St. Louis-t! Viszont nem tudom hová tenni azt a pillanatot, amikor elkomorult az arca. Még valami más is lehet a háttérben, valami nagyon rossz, mert Ő nem szokott ok nélkül komor lenni... De miért is foglalkozok vele? Hisz azon a napon megutáltam, ott a suli folyosóján, amikor azt vártam, hogy azt mondja, hogy Nate csak viccel... Nem bocsájtok meg neki, akárhogy töri magát! Inkább keressen magának egy másik csajt, akit szédíthet, de engem hagyjon békén! - ezen gondolatokkal léptem be az üres házunkba, majd egy gyors ebéd után felrobogtam a szobámba, hogy egy SMS elküldése után leüljek a gépem elé, és várjam, hogy Abby feljöjjön Skype-ra. Nem is kell sokat várnom, 3 perc elteltével fogadom a videóhívást, és megpillantom Abby aggódó arcát:
- Mindent mesélj el. - jelenti ki, aztán végighallgatja a nem túl hosszú párbeszédemet Cody-val, aztán meghallgatja az ideges hisztizésem, végül ezt mondja:
- Ne hagyd magad! Direkt idegesített fel ma is. Ha ő így játszik, mi is így fogunk! - csap az öklével az asztalra átszellemültségében, aminek az lesz az eredménye, hogy a vebkamerája leesik a földre. Elnevetem magam, ahogy Abby szitkozódását hallgatva várom, hogy visszahelyezze a tárgyat, és beállítsa. Aztán idegesen belenéz a kamerába, majd ő is elneveti magát. Percekkel később, amikor mindketten a könnyinket törülgetve befejezzük a nevetést folytatja:
- Segíteni fogok neked. Nem hagyom, hogy csak mert ő fiú, azt higyje, hogy irányíthat téged!
- Köszönöm. - mosolygok rá hálásan. - El sem tudom mondani mennyire örülök, hogy a barátom vagy! - mondom meghatottan.
- Tudod, hogy bármikor! - mosolyog vissza, aztán hatalmas zörgést hallunk.
- Te jó ég! Mi történt? - kérdezem ilyedten.
- Nem tudom, de azt hiszem ez anya volt. Mennem kell. - mondja Abby, majd gyorsan kinyomja a kamerát.
Majd holnap megkérdezem tőle, hogy mi történt.
A következő pillanatban meghallom az ajtócsapódást, ami jelzi, hogy anya hazajött. Na, akkor meséljünk neki is!
2013. november 19., kedd
Az új srác
El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom ezt majd' 3 (!!!) hónapos kimaradást! De gondolom nem csak nekem vannak problémáim a sulival. Na meg a nyelvvizsgára való felkészülés is hátráltatott kissé, de mindegy. A lényeg, hogy végre itt a rész. Nem tudom, hogy a következőt mikor tudom hozni, csak remélni tudom, hogy előbb mint ezt...
Minden esetre jó olvasást! :)
A szombat szinte csak eltelt felettem. Nem sok mindent csináltam, csak kitakarítottam a házat, segítettem anyának a kertben, aztán folytattam Az angyal-t. Ellie, ahogy megígérte, délután átugrott a két DVD-ért és áthozta az álomfogót. Természetesen ahogy lenni szokott nem csak 5 percre ugrott át, mert aztán elkezdtünk beszélgetni... Tehát 2 óra múlva haza is indult, mert eszébe jutott, hogy megígérte anyukájának, hogy még beugrik a boltba megvenni pár dolgot. Ezután a vasárnapom még eseménydústalanabb volt. Mivel nincs még tanulnivalónk, csak bekészítettem másnapra, majd leültem kicsit gépezni. Fölnéztem a netre, újonnan megjelent könyveket kerestem, beléptem a twitteremre, megnéztem az e-mail-emet, fölkerestem a kedvenc blogjaimat, de sehol semmi. Amikor már egy órája sikertelenül próbálkoztam keresni valamit... bármit, akkor nekiültem és elkezdtem olvasni A herceg-et, Az angyal második részét. Este segítettem anyának vacsorát főzni: lecsót tésztával. Természetesen anya főzte a lecsót, én a tésztát. Vacsi után úgy döntöttem, hogy ma időben lefekszem, és reménykedtem, hogy az álomfogó tényleg segít, és nem folytatódik a "rémálom" sorozatom...
Reggel már azelőtt felébredek, hogy az ébresztőórám megszólalhatna. Pár pislogás után már teljesen ébren vagyok és csak bámulom a plafont. Olyan szépet álmodtam! Az egész délutánt Vele töltöttem, nagyon jól éreztük magunkat, hazakísért, aztán... Jaj, te jó ég! Ez biztos csak egy álom volt. Egy hihetetlenül csodás, de lehetetlen álom. Hisz hogy is történhetne ilyen velem? Én pont nem az a lány vagyok, akire egy fiú is akárcsak... ránézne. Főleg nem egy olyan fiú, mint Ő... Ez biztos csak egy álom volt, mert tudat alatt (na jó, lehet, hogy nem csak tudat alatt...) arra vágyom, hogy úgy gondoljon rám... De elég az ábrándokból! Úgy hallom, hogy anyáék is felébredtek már, mert odalentről felszűrődik a kávéfőzőnk zúgása. Lassan felkelek, majd elkezdek felöltözködni: felkapok egy farmert, egy pólót, megfésülöm a hajam, rendbe teszem magam a fürdőszobában, aztán lemegyek, hogy reggeli gyanánt megigyam a szokásos kakaómat.
- Mostanában sok időt töltesz azzal a fiúval - jelenti ki anya, miközben sürög-forog a házban, bár inkább hangzik kérdésnek.
- Igen - pirulok el egy kicsit. Anya megáll előttem és mosolyogva rám néz:
- Ennyire különleges?
- Hát igen, eléggé... - mosolyodok el.
- Akkor majd szeretném megismerni. Áthívhatnád valamikor. - veti fel az ötletet.
- Majd megkérdezem tőle.
- Rendben, mert akkor süthetnék valamit. Mi a kedvenc süteménye? - kérdezi anya, már teljesen belemerülve a tervezgetésebe.
- Áfonyás muffin - pirulok el újra. Nem tudom, hogy miért történik ez, akárhányszor csak Róla van szó... Mielőtt anya tovább kérdezősködhetne, megszólal a csengő.
- Ki lehet az ilyen korán? - kérdezi anya. Mielőtt bármelyikünk is elindulhatna a bejárati ajtó felé, meghalljuk apa hangját, ahogy azt kiáltja: 'Nyitom!', úgyhogy maradunk a helyünkön. Végülis már nincs is annyira korán, konstatálom, ahogy az órára nézek, miszerint fél óra múlva bent kell lennem a suliban, mert kezdődik az első órám.
- Jó reggelt! Emily még itthon van? - hallok meg egy is merős hangot a bejárat felől, mire nagyot dobban a szívem. Ez Ő!
- Persze. Gyere beljebb. - hallom meg apa válaszát. Gyorsan leugrok a bárszékről, amin eddig tartózkodtam, és elindulok az újonnan érkezett irányába.
- Szia! - köszönök Neki, ahogy meglátom. Nem tudom, hogy ez csak nekem tűnik-e így, de szerintem napról napra helyesebb! Már nem mintha eddig nem lett volna a leghelyesebb fiú a világon...
- Szia Emily! Arra gondoltam, hogy ha gondolod... mehetnénk együtt az iskolába... - kérdezi kicsit feszengve, mert apa még mindig ott áll kettőnk között, és bólogatva néz Rá...
- Apa? - nézek rá felvont szemöldökkel.
- Igen? - kérdez vissza, mintha hozzá beszélt volna a fiú, és nem hozzám.
- Drágám, idejönnél egy kicsit? - jelenik meg anya mögöttünk az ajtóban, és rám mosolyog.
- De éppen beszélgetünk... - mondja meglepődve apa, aztán anya tekintetét látva, inkább követi őt a konyhába, mire egy hálás pillantást küldök felé.
- Akkor... - néz rám kérdő tekintettel.
- Persze, csak összekapom magam. - mondom, majd el is indulok a táskámért, és fölveszem a cipőm. Amikor kész vagyok még bemegyek a konyhába a kulcsaimért, mert elég kellemetlen lenne délután a ház előtt várni arra, hogy a szüleim hazaérjenek és kinyissák az ajtót...
- Sok sikert. - mondja nekem halkan anya, majd rám is kacsint. Én csak elmosolyodok, aztán majdnem kitör belőlem a nevetés, amikor meglátom apa értetlen arckifejezését:
- Mihez kell a siker? - vonja fel kérdőn a szemöldökét.
- Á, csak lányos dolog. - legyint anya apára, aztán egy elköszönés után már indulok is, hogy együtt menjek suliba Vele. Ezt meg tudnám szokni!
Viszont, az a tény, hogy eljött elém, hogy együtt menjünk suliba, azt igazolja, hogy... hogy a tegnap este tényleg megtörtént. Tényleg megcsókolt! Valami hasonló járhattott az Ő fejében is, mert egy kis idő után megszólalt:
- Ami a tegnap estét illeti... - kezdi rám nézve, mire én csak bólintok hogy folytassa. - Szóval... - látom rajta, hogy össze van zavarodva, és valamit el akar mondani, de végül csak ennyit mond: - Lehet, hogy el kéne felejtenünk... - hát ez szöges ellentéte volt annak, mint amit vártam. Azt hittem azt fogja mondani, hogy nagyon jó volt, és Ő is legalább annyira akarta mint én, hisz végülis Ő csókolt meg! Teljesen ledöbbenek, nem akarok hinni a fülemnek:
- Dehát te csókoltál meg! - mondom felháborodottan. Hát ilyen nincs! De igaz, én vagyok a bolond, mert azt hittem, hogy egy ilyen fiúnak, mint Ő tényleg tetszhetek, hogy tényleg... jelentek neki valamit.
- Igen, tudom, és sajnálom. - mondja lehajtott fejjel. Egyik döbbenetből a másikba esek. Még csak nem is tagadja, hogy Ő kezdeményezett!
- Sajnálod?! - kérdezem ingerülten. A beszélgetésünk kezdete óta először a szemembe néz, és hihetetlen, de még ebben a helyzetben is nehéz tartanom magam a gyönyörű szempárja kereszttüzében. Most kékes-zöld, mint a tenger, és... szomorúsággal teli. - Tudod mit? Tényleg felejtsük el. De felejts el engem is! - mondom, majd elindulok az iskolába, mielőtt még elkésnék az első óránkról.
A reggeli 'incidenstől' kezdve az egész napom katasztrofális volt. Töriből irtunk egy röpdolgozatot, amire nem tudtam figyelni, ezért örülhetek, ha kettes lesz. Magyaron felszólított a tanár, de nem tudtam válaszolni, mert nem figyeltem a kérdésre, úgyhogy kaptam egy mínusz pontot. Tesi órán kétszer találtak fejbe labdával a kidobó alatt, aztán az öltözőben felbuktam egy cipőben, és annyira lehorzsoltam a térdem, hogy vérzett. Úgyhogy ez egy nagyon eredményes nap volt. De éreztem, hogy lesz még itt több is...
Háromszor próbált meg szünetekben odajönni hozzám bocsánatot kérni, de ilyenkor vagy úgy csináltam, mintha nagyon bele lennék merülve a könyvembe, vagy kimentem a mosdóba, hogy ne tudjon utánnam jönni. A három próbálkozás után úgy tűnt, hogy feladta, de órák után megvárt a folyosón és utánam jött.
- Emily! Légyszíves bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! - kezdte újra a mentegetőzést, amit nem akartam hallani. Mellettünk kiözönlöttek a suli ajtaján a jókedvű és nyüzsgő diákok, és mivel ez volt a hetedik és egyben utólsó óra, a suli szinte teljesen kiürült, néhány tanár igyekezett még a tanáriba, meg a takarítónéni kezdte meg a termek felsöprését a folyosó másik végén. Csak ketten maradtunk.
- Hát képzeld, sikerült! - nézek a szemébe dühösen, de a haragom nagy részben elpárolog, ahogy belenézek a szomorú-aggódó-bűnbánó tekintetébe:
- Hogyan engesztelhetnélek ki?
- Kezdetnek elmondhatnád, miért is csókoltál meg, ha most el akarod felejteni? - teszem csípőre a kezem és felvont szemöldökkel, várakozóan nézek Rá.
- Ezt te nem értheted! - kapja félre a tekintetét.
- Akkor talán elmagyarázhatnád.
- Figyelj. Én azért csókoltalak meg, mert meg akartalak. Már nagyon rég óta erre vágytam, és tegnap este... - a mai nap harmadszorra is ledöbbenek. Tehát akarta.
- Akkor mi a baj? Nem volt jó? - kérdezem meg a bennem végsőként felmerülő lehetőséget.
- De! Ellenkezőleg! Sőt, itt és most meg is ismételném... - kezd el hevesen ellenkezni, azán a mondandója végére szinte már csak suttog.
- Mi tart vissza? - lépek közelebb Hozzá, eltüntetve a köztünk lévő távolságot.
- Én csak... - kezdi az ajkába harapva, majd körbe néz, aztán visszafordul hozzám.
- Kit ker... - keztem volna a kérdést, mi szerint kit is keresett az előbb, de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert odahajolt hozzám és megcsókolt. Ez most tovább tartott és intenzívebb volt, mint a tegnap esti. Szinte észre sem vettem, de kezeim autómatikusan a nyakára kulcsolódtak, Ő pedig a derekamnál fogva közelebb húzott magához. A felhők felett éreztem magam, természetesen Vele együtt, aztán az idilli képet összetörte egy hang. Egy utálatos hang:
- Lám, lám. Nem hittem, hogy tényleg sikerül. - sétál felénk Nate Rá nézve. Én pirulva lépek el Tőle és kérdőn a jövevény felé fordulok.
- Nate! Elég! - förmed rá a mellettem álló fiú.
- Miért? Hát nem joga van tudni? - kérdezi gonosz mosollyal Nate.
- Mit kell tudnom? - kérdezem egyik fiúról a másikra kapkodva a fejem.
- Semmit. - vágja rá gyorsan a vörös hajú fiú. - Inkább menjünk. - ragadja meg a kezem, de én nem megyek vele. Igaz, hogy utálom Nate-et, de érdekel hogy mit akar mondani.
- Mit kell tudnom? - kérdezem most csak az Ő szemébe nézve.
- Nem akarod neki elmondani? - vonja fel vigyorogva a szemöldökét Nate. - Akkor majd én.
- Nate.. - indul meg a beszélő felé, de már késő, Nate folytaja, a szavai összetörnek belülről:
- Egy fogadás része voltál. Fogadtunk, hogy nem tud eljutni veled egy hét alatt arra a szintre, hogy megcsókoljon. De Ő nyert. Úgy tűnik egy hét sem kellett... - furja a tekintetét az enyémbe, de nem birom sokáig a szemkontaktust, azért elkapom a szemem. A tekintetem Rajta akad meg.
- Igaz ez? - kérdezem megsemmisülten.
- Emily, én... - lép újra hozzám közelebb, mint pár perce, de én elhátrálok. A szemében megint a megbánást és fájdalmat látom, de most nem érdekel.
- Igaz ez? - kérdezem erélyesebben.
- Igen. - mondja alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
Egyszerűen csak összetört bennem valami. Valahol belül reméltem, hogy azt mondja majd, hogy Nate hazudik, és hogy Ő nem csinálna ilyet. Nem tenné ezt velem. Egy szó nélkül elindultam a suli ajtaja felé, mert nehezen tartottam vissza a könnyeimet. Ez a nap már sok volt.
- Emily! Kérlek! - nyúl utánnam és megragadja a karom. Nem fordulok hátra. Nem merek. Tudom, hogy egyből elsírnám magam, ha Rá néznék.
- Tudod mi a vicces az egészben? Hogy azt hittem tényleg számítok neked... - mondom egy pontot fixírozva az ajtón, és megpróbálom kirántani a kezem a szorításából, de nem sikerül.
- Mert tényleg számítasz! Emily, fontos vagy nekem! - próbálkozik, de nem hatnak meg a szavai sem, ahogy az előbb a tekintete sem. Nem mondom azt, hogy utálom, mert arra nem lennék képes. Bár most azt kívánom, bár utálni tudnám. Sokkal egyszerűbb lenne.
- Lenne egy kérésem. - kezdem, mire érzem, hogy kicsit enged a kezem szorításán. - Ne szólj hozzám az év hátra lévő részében. Ne próbálj meg kapcsolatba lépni velem. Nem akarok hallani tőled semmit. Hagyj békén. - mondom nyomatékosan az utolsó mondatot és kirátom a kezéből a karom és tétovázás nélkül sétálok ki a suliból. A szívemnél olyan szorítást érzek, mint még soha, de nem állok meg, csak miután már nem is látom az iskola épületét. Ekkor csordul ki az első könnycseppem, majd folyik végig az arcomon. Gyorsan letörlöm, mert nem akarok az utcán sírni, de már késő. Az elsőt követi egy második, azt egy harmadik, aztán pedig folyamatosan jönnek egymás után. Egyre gyorsabban szedem a lábam, aminek az eredményeképp felbukok egy kőben, és ráesek a már amúgy is sérült térdemre, plusszba lehorzsolom mind a két tenyerem.
- Nagyon megütötted magad, drágám? - kérdezi meg egy szemben jövő idős néni aggódó arccal.
- Nem, jól vagyok. - hadarom, majd folytatom az utamat haza. Amikor végre meglátom a bejárati ajtónkat, úgy érzem magam, mint egy sivatagban szomjazó, aki meglátja az oázist. Eddig csak folytak a könnyeim, de amint bezárom az ajtót, kitör belőlem a zokogás, és falnak vetett háttal lecsúszok a földre. Nem értem. Úgy tűnt, hogy Ő is élvezte a velm töltött időt, de kiderült, hogy csak egy hülye fogadást akart megnyerni. Ezt nem hiszem el. Hogy tehette ezt? Én nem ilyennek ismertem! És még azt merte mondani ezek után, hogy fontos vagyok neki... Nem tudom mit várt. Talán azt, hogy attól, hogy ezt mondja majd megbocsátok Neki. Jaj, csak ballagjuk el! Ő a város másik felében fog középiskolába járni, jó távol tőlem. Ballagás után már nem is akarom hallani többet a Cody Matthews nevet. El akarom Őt felejteni. Ki akarom törölni Cody-t az életemből és a gondolataimból.
A szemeim kipattannak és felülök az ágyban. Ezt nem akartam újra átélni, ha csak álmomban is. Életem legrosszabb napja volt az a pénteki nap. A nap, amikor utoljára beszéltem Cody-val. A ballagás óta nem is láttam és nem is hallottam róla semmit. Mivel a régi osztálytársaimmal nem tartom a kapcsolatot, teljesen kizárt, hogy bárki még csak meg is említené a Cody Matthews nevet. Most pedig ott tartok, hogy nem csak hogy a gondolataim teli vannak Vele, de a tegnapi kivételével minden este Vele álmodok! A tenyerembe temetem az arcom tehetetlenségembe, és akkor veszem észre, hogy nedves. Úgy tűnik, hogy nem csak álmomban sirtam...
Ránézek az órámra, és úgy döntök, hogy inkább felkelek, az ébresztőm úgyis megszólalna 8 perc múlva. Tehát elkezdek felöltözni: felveszek egy csőfarmert, egy égkék színű pólót, és rá egy fehér inget, aminek felhajtom az ujjait, aztán megtámadom a fürdőszobát, hogy rendbetegyem magam. A fürdőszobatükörben látott kép láttán elfintorodok. Piros szemek és összekuszált haj, mint amin átment egy tornádó. Gyorsan megmosom az arcom hideg vízzel, aztán kifésülöm a hajam és feltűzöm egy kontyba. Máris jobban tetszik a visszatükröződő arc. Amikor végzek, lemegyek anyához, hogy igyak egy kis kakaót.
- Minden rendben? - kérdezi aggódó tekintettel anya, miközben várom, hogy a mikró csilingelve jelezze, hogy megmelegítette a tejet.
- Csak rosszul aludtam. - legyintek válaszként, majd a meleg tejbe belekanalazom a kakaót és a cukrot.
- Hát jó. - von válat anya. - Ma délután korábban jövök haza. Süthetnénk papacsintát.
- Jól hangzik. - mososlyodok el, mert anyával a palacsinta sütés nem csak a sütögetésből áll. Ilyenkor mindig jókat beszélgetünk és nevetünk.
- Akkor hazafelé veszek túrót tölteléknek. Hozzak még mást? - kérdezi, miközben egy kis papírra felírja mit kell vennie.
- Nem, köszi. - válaszolom két korty között, majd miután kiürült a bögre, el is mosom.
- Most viszont mennem kell. Apád is már elment, pont mielőtt lejöttél. Akkor délután találkozunk. - jön oda hozzám és nyom egy puszit az arcomra. - Szia, kicsim!
- Szia, anya! köszönök neki, ahogy kirohan a konyhából, és nemsokára a bejárati ajtó csukódását is hallom.
Nem sokat gondolkozok, én is elkezdek felöltözni, aztán indulok is a suliba.
Az iskolához érve rögtön találkozok is Abby-vel, mert szinte egyszerre értünk oda.
- Megint Vele álmodtál? - kérdezi köszönés után egyből. Jaj, jobban ismer, mint én magamat!
- Igen. - sóhajtok belenyugvón.
- Most mit? - kérdezi érdeklődve.
- Azt a pénteket. - mondom, az 'azt' szót hangsúlyosan ejtve.
- Ó. - fejezi ki magát értelmesen barátnőm.
- Na igen. Remélem mostmár tényleg befejeződik. - mondom és közben kinyitom a suli ajtaját. Mind a ketten célbavesszük a lépcsőt, hogy felmenjünk a 103-as terembe, matekra.
Az első órák egész jól telnek. Már megkezdődött az év elejei gyors ismétlés, aztán belevágtunk a tananyagba. A hatodik óránk osztályfőnöki, és utolsó óra lévén ilyenkor az osztály teljesen meg van őrülve. Mindenki hangoskodik, nevet, hangosan beszélget, természetesen nem a mellette lévővel, hanem a két padsorral arrébb ülő barátaival, szóval kész a hangzavar. Na igen, ez még talán szünetben még elmenne, de már 10 perce becsöngettek, így már kevésbé jó. Aztán hirtelen az osztályfőnökünk nyit be az ajtón, vadul csitítgatva minket:
- Gyerekek! Már többször is megbeszéltük, hogy ha egy tanár késik, akkor csendben várjátok!
- Elnézést tanárúr! - hangzik az osztály válasz, mire az ofönk eddig ideges arca megenyhül.
- Egyébként az igazgatónővel beszéltem, aki elmondta, hogy átíratkozott az iskolába egy fiú. És mivel veletek egy idős, a ti osztályotokba fog járni, értelem szerűen. - magyarázza a tanárúr.
- És mikor találkozunk vele? - kérdezi Ellie mellőlem.
- Bármelyik percben itt lehet. - válaszolja a férfi, majd rápillant az órájára. Most már kezd érdekelni. Egy új srác csak jó lehet. Hisz egy új arc. Az mindig jó. - De akkor miért van mégis rossz előérzetem? - kérdezem magamtól, a következő másodpercben pedig kinyílik az ajtó, és az igazgatónő lép be:
- Gyerekek! Üdvözöljétek az új osztálytársatokat! - mondja, majd int a nyitott ajtó felé, ahol belép egy fiú. Amikor meglátom megáll bennem az ütő. Ez lehetetlen. Ez nem lehet Ő!
Minden esetre jó olvasást! :)
A szombat szinte csak eltelt felettem. Nem sok mindent csináltam, csak kitakarítottam a házat, segítettem anyának a kertben, aztán folytattam Az angyal-t. Ellie, ahogy megígérte, délután átugrott a két DVD-ért és áthozta az álomfogót. Természetesen ahogy lenni szokott nem csak 5 percre ugrott át, mert aztán elkezdtünk beszélgetni... Tehát 2 óra múlva haza is indult, mert eszébe jutott, hogy megígérte anyukájának, hogy még beugrik a boltba megvenni pár dolgot. Ezután a vasárnapom még eseménydústalanabb volt. Mivel nincs még tanulnivalónk, csak bekészítettem másnapra, majd leültem kicsit gépezni. Fölnéztem a netre, újonnan megjelent könyveket kerestem, beléptem a twitteremre, megnéztem az e-mail-emet, fölkerestem a kedvenc blogjaimat, de sehol semmi. Amikor már egy órája sikertelenül próbálkoztam keresni valamit... bármit, akkor nekiültem és elkezdtem olvasni A herceg-et, Az angyal második részét. Este segítettem anyának vacsorát főzni: lecsót tésztával. Természetesen anya főzte a lecsót, én a tésztát. Vacsi után úgy döntöttem, hogy ma időben lefekszem, és reménykedtem, hogy az álomfogó tényleg segít, és nem folytatódik a "rémálom" sorozatom...
Reggel már azelőtt felébredek, hogy az ébresztőórám megszólalhatna. Pár pislogás után már teljesen ébren vagyok és csak bámulom a plafont. Olyan szépet álmodtam! Az egész délutánt Vele töltöttem, nagyon jól éreztük magunkat, hazakísért, aztán... Jaj, te jó ég! Ez biztos csak egy álom volt. Egy hihetetlenül csodás, de lehetetlen álom. Hisz hogy is történhetne ilyen velem? Én pont nem az a lány vagyok, akire egy fiú is akárcsak... ránézne. Főleg nem egy olyan fiú, mint Ő... Ez biztos csak egy álom volt, mert tudat alatt (na jó, lehet, hogy nem csak tudat alatt...) arra vágyom, hogy úgy gondoljon rám... De elég az ábrándokból! Úgy hallom, hogy anyáék is felébredtek már, mert odalentről felszűrődik a kávéfőzőnk zúgása. Lassan felkelek, majd elkezdek felöltözködni: felkapok egy farmert, egy pólót, megfésülöm a hajam, rendbe teszem magam a fürdőszobában, aztán lemegyek, hogy reggeli gyanánt megigyam a szokásos kakaómat.
- Mostanában sok időt töltesz azzal a fiúval - jelenti ki anya, miközben sürög-forog a házban, bár inkább hangzik kérdésnek.
- Igen - pirulok el egy kicsit. Anya megáll előttem és mosolyogva rám néz:
- Ennyire különleges?
- Hát igen, eléggé... - mosolyodok el.
- Akkor majd szeretném megismerni. Áthívhatnád valamikor. - veti fel az ötletet.
- Majd megkérdezem tőle.
- Rendben, mert akkor süthetnék valamit. Mi a kedvenc süteménye? - kérdezi anya, már teljesen belemerülve a tervezgetésebe.
- Áfonyás muffin - pirulok el újra. Nem tudom, hogy miért történik ez, akárhányszor csak Róla van szó... Mielőtt anya tovább kérdezősködhetne, megszólal a csengő.
- Ki lehet az ilyen korán? - kérdezi anya. Mielőtt bármelyikünk is elindulhatna a bejárati ajtó felé, meghalljuk apa hangját, ahogy azt kiáltja: 'Nyitom!', úgyhogy maradunk a helyünkön. Végülis már nincs is annyira korán, konstatálom, ahogy az órára nézek, miszerint fél óra múlva bent kell lennem a suliban, mert kezdődik az első órám.
- Jó reggelt! Emily még itthon van? - hallok meg egy is merős hangot a bejárat felől, mire nagyot dobban a szívem. Ez Ő!
- Persze. Gyere beljebb. - hallom meg apa válaszát. Gyorsan leugrok a bárszékről, amin eddig tartózkodtam, és elindulok az újonnan érkezett irányába.
- Szia! - köszönök Neki, ahogy meglátom. Nem tudom, hogy ez csak nekem tűnik-e így, de szerintem napról napra helyesebb! Már nem mintha eddig nem lett volna a leghelyesebb fiú a világon...
- Szia Emily! Arra gondoltam, hogy ha gondolod... mehetnénk együtt az iskolába... - kérdezi kicsit feszengve, mert apa még mindig ott áll kettőnk között, és bólogatva néz Rá...
- Apa? - nézek rá felvont szemöldökkel.
- Igen? - kérdez vissza, mintha hozzá beszélt volna a fiú, és nem hozzám.
- Drágám, idejönnél egy kicsit? - jelenik meg anya mögöttünk az ajtóban, és rám mosolyog.
- De éppen beszélgetünk... - mondja meglepődve apa, aztán anya tekintetét látva, inkább követi őt a konyhába, mire egy hálás pillantást küldök felé.
- Akkor... - néz rám kérdő tekintettel.
- Persze, csak összekapom magam. - mondom, majd el is indulok a táskámért, és fölveszem a cipőm. Amikor kész vagyok még bemegyek a konyhába a kulcsaimért, mert elég kellemetlen lenne délután a ház előtt várni arra, hogy a szüleim hazaérjenek és kinyissák az ajtót...
- Sok sikert. - mondja nekem halkan anya, majd rám is kacsint. Én csak elmosolyodok, aztán majdnem kitör belőlem a nevetés, amikor meglátom apa értetlen arckifejezését:
- Mihez kell a siker? - vonja fel kérdőn a szemöldökét.
- Á, csak lányos dolog. - legyint anya apára, aztán egy elköszönés után már indulok is, hogy együtt menjek suliba Vele. Ezt meg tudnám szokni!
Viszont, az a tény, hogy eljött elém, hogy együtt menjünk suliba, azt igazolja, hogy... hogy a tegnap este tényleg megtörtént. Tényleg megcsókolt! Valami hasonló járhattott az Ő fejében is, mert egy kis idő után megszólalt:
- Ami a tegnap estét illeti... - kezdi rám nézve, mire én csak bólintok hogy folytassa. - Szóval... - látom rajta, hogy össze van zavarodva, és valamit el akar mondani, de végül csak ennyit mond: - Lehet, hogy el kéne felejtenünk... - hát ez szöges ellentéte volt annak, mint amit vártam. Azt hittem azt fogja mondani, hogy nagyon jó volt, és Ő is legalább annyira akarta mint én, hisz végülis Ő csókolt meg! Teljesen ledöbbenek, nem akarok hinni a fülemnek:
- Dehát te csókoltál meg! - mondom felháborodottan. Hát ilyen nincs! De igaz, én vagyok a bolond, mert azt hittem, hogy egy ilyen fiúnak, mint Ő tényleg tetszhetek, hogy tényleg... jelentek neki valamit.
- Igen, tudom, és sajnálom. - mondja lehajtott fejjel. Egyik döbbenetből a másikba esek. Még csak nem is tagadja, hogy Ő kezdeményezett!
- Sajnálod?! - kérdezem ingerülten. A beszélgetésünk kezdete óta először a szemembe néz, és hihetetlen, de még ebben a helyzetben is nehéz tartanom magam a gyönyörű szempárja kereszttüzében. Most kékes-zöld, mint a tenger, és... szomorúsággal teli. - Tudod mit? Tényleg felejtsük el. De felejts el engem is! - mondom, majd elindulok az iskolába, mielőtt még elkésnék az első óránkról.
A reggeli 'incidenstől' kezdve az egész napom katasztrofális volt. Töriből irtunk egy röpdolgozatot, amire nem tudtam figyelni, ezért örülhetek, ha kettes lesz. Magyaron felszólított a tanár, de nem tudtam válaszolni, mert nem figyeltem a kérdésre, úgyhogy kaptam egy mínusz pontot. Tesi órán kétszer találtak fejbe labdával a kidobó alatt, aztán az öltözőben felbuktam egy cipőben, és annyira lehorzsoltam a térdem, hogy vérzett. Úgyhogy ez egy nagyon eredményes nap volt. De éreztem, hogy lesz még itt több is...
Háromszor próbált meg szünetekben odajönni hozzám bocsánatot kérni, de ilyenkor vagy úgy csináltam, mintha nagyon bele lennék merülve a könyvembe, vagy kimentem a mosdóba, hogy ne tudjon utánnam jönni. A három próbálkozás után úgy tűnt, hogy feladta, de órák után megvárt a folyosón és utánam jött.
- Emily! Légyszíves bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! - kezdte újra a mentegetőzést, amit nem akartam hallani. Mellettünk kiözönlöttek a suli ajtaján a jókedvű és nyüzsgő diákok, és mivel ez volt a hetedik és egyben utólsó óra, a suli szinte teljesen kiürült, néhány tanár igyekezett még a tanáriba, meg a takarítónéni kezdte meg a termek felsöprését a folyosó másik végén. Csak ketten maradtunk.
- Hát képzeld, sikerült! - nézek a szemébe dühösen, de a haragom nagy részben elpárolog, ahogy belenézek a szomorú-aggódó-bűnbánó tekintetébe:
- Hogyan engesztelhetnélek ki?
- Kezdetnek elmondhatnád, miért is csókoltál meg, ha most el akarod felejteni? - teszem csípőre a kezem és felvont szemöldökkel, várakozóan nézek Rá.
- Ezt te nem értheted! - kapja félre a tekintetét.
- Akkor talán elmagyarázhatnád.
- Figyelj. Én azért csókoltalak meg, mert meg akartalak. Már nagyon rég óta erre vágytam, és tegnap este... - a mai nap harmadszorra is ledöbbenek. Tehát akarta.
- Akkor mi a baj? Nem volt jó? - kérdezem meg a bennem végsőként felmerülő lehetőséget.
- De! Ellenkezőleg! Sőt, itt és most meg is ismételném... - kezd el hevesen ellenkezni, azán a mondandója végére szinte már csak suttog.
- Mi tart vissza? - lépek közelebb Hozzá, eltüntetve a köztünk lévő távolságot.
- Én csak... - kezdi az ajkába harapva, majd körbe néz, aztán visszafordul hozzám.
- Kit ker... - keztem volna a kérdést, mi szerint kit is keresett az előbb, de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert odahajolt hozzám és megcsókolt. Ez most tovább tartott és intenzívebb volt, mint a tegnap esti. Szinte észre sem vettem, de kezeim autómatikusan a nyakára kulcsolódtak, Ő pedig a derekamnál fogva közelebb húzott magához. A felhők felett éreztem magam, természetesen Vele együtt, aztán az idilli képet összetörte egy hang. Egy utálatos hang:
- Lám, lám. Nem hittem, hogy tényleg sikerül. - sétál felénk Nate Rá nézve. Én pirulva lépek el Tőle és kérdőn a jövevény felé fordulok.
- Nate! Elég! - förmed rá a mellettem álló fiú.
- Miért? Hát nem joga van tudni? - kérdezi gonosz mosollyal Nate.
- Mit kell tudnom? - kérdezem egyik fiúról a másikra kapkodva a fejem.
- Semmit. - vágja rá gyorsan a vörös hajú fiú. - Inkább menjünk. - ragadja meg a kezem, de én nem megyek vele. Igaz, hogy utálom Nate-et, de érdekel hogy mit akar mondani.
- Mit kell tudnom? - kérdezem most csak az Ő szemébe nézve.
- Nem akarod neki elmondani? - vonja fel vigyorogva a szemöldökét Nate. - Akkor majd én.
- Nate.. - indul meg a beszélő felé, de már késő, Nate folytaja, a szavai összetörnek belülről:
- Egy fogadás része voltál. Fogadtunk, hogy nem tud eljutni veled egy hét alatt arra a szintre, hogy megcsókoljon. De Ő nyert. Úgy tűnik egy hét sem kellett... - furja a tekintetét az enyémbe, de nem birom sokáig a szemkontaktust, azért elkapom a szemem. A tekintetem Rajta akad meg.
- Igaz ez? - kérdezem megsemmisülten.
- Emily, én... - lép újra hozzám közelebb, mint pár perce, de én elhátrálok. A szemében megint a megbánást és fájdalmat látom, de most nem érdekel.
- Igaz ez? - kérdezem erélyesebben.
- Igen. - mondja alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
Egyszerűen csak összetört bennem valami. Valahol belül reméltem, hogy azt mondja majd, hogy Nate hazudik, és hogy Ő nem csinálna ilyet. Nem tenné ezt velem. Egy szó nélkül elindultam a suli ajtaja felé, mert nehezen tartottam vissza a könnyeimet. Ez a nap már sok volt.
- Emily! Kérlek! - nyúl utánnam és megragadja a karom. Nem fordulok hátra. Nem merek. Tudom, hogy egyből elsírnám magam, ha Rá néznék.
- Tudod mi a vicces az egészben? Hogy azt hittem tényleg számítok neked... - mondom egy pontot fixírozva az ajtón, és megpróbálom kirántani a kezem a szorításából, de nem sikerül.
- Mert tényleg számítasz! Emily, fontos vagy nekem! - próbálkozik, de nem hatnak meg a szavai sem, ahogy az előbb a tekintete sem. Nem mondom azt, hogy utálom, mert arra nem lennék képes. Bár most azt kívánom, bár utálni tudnám. Sokkal egyszerűbb lenne.
- Lenne egy kérésem. - kezdem, mire érzem, hogy kicsit enged a kezem szorításán. - Ne szólj hozzám az év hátra lévő részében. Ne próbálj meg kapcsolatba lépni velem. Nem akarok hallani tőled semmit. Hagyj békén. - mondom nyomatékosan az utolsó mondatot és kirátom a kezéből a karom és tétovázás nélkül sétálok ki a suliból. A szívemnél olyan szorítást érzek, mint még soha, de nem állok meg, csak miután már nem is látom az iskola épületét. Ekkor csordul ki az első könnycseppem, majd folyik végig az arcomon. Gyorsan letörlöm, mert nem akarok az utcán sírni, de már késő. Az elsőt követi egy második, azt egy harmadik, aztán pedig folyamatosan jönnek egymás után. Egyre gyorsabban szedem a lábam, aminek az eredményeképp felbukok egy kőben, és ráesek a már amúgy is sérült térdemre, plusszba lehorzsolom mind a két tenyerem.
- Nagyon megütötted magad, drágám? - kérdezi meg egy szemben jövő idős néni aggódó arccal.
- Nem, jól vagyok. - hadarom, majd folytatom az utamat haza. Amikor végre meglátom a bejárati ajtónkat, úgy érzem magam, mint egy sivatagban szomjazó, aki meglátja az oázist. Eddig csak folytak a könnyeim, de amint bezárom az ajtót, kitör belőlem a zokogás, és falnak vetett háttal lecsúszok a földre. Nem értem. Úgy tűnt, hogy Ő is élvezte a velm töltött időt, de kiderült, hogy csak egy hülye fogadást akart megnyerni. Ezt nem hiszem el. Hogy tehette ezt? Én nem ilyennek ismertem! És még azt merte mondani ezek után, hogy fontos vagyok neki... Nem tudom mit várt. Talán azt, hogy attól, hogy ezt mondja majd megbocsátok Neki. Jaj, csak ballagjuk el! Ő a város másik felében fog középiskolába járni, jó távol tőlem. Ballagás után már nem is akarom hallani többet a Cody Matthews nevet. El akarom Őt felejteni. Ki akarom törölni Cody-t az életemből és a gondolataimból.
A szemeim kipattannak és felülök az ágyban. Ezt nem akartam újra átélni, ha csak álmomban is. Életem legrosszabb napja volt az a pénteki nap. A nap, amikor utoljára beszéltem Cody-val. A ballagás óta nem is láttam és nem is hallottam róla semmit. Mivel a régi osztálytársaimmal nem tartom a kapcsolatot, teljesen kizárt, hogy bárki még csak meg is említené a Cody Matthews nevet. Most pedig ott tartok, hogy nem csak hogy a gondolataim teli vannak Vele, de a tegnapi kivételével minden este Vele álmodok! A tenyerembe temetem az arcom tehetetlenségembe, és akkor veszem észre, hogy nedves. Úgy tűnik, hogy nem csak álmomban sirtam...
Ránézek az órámra, és úgy döntök, hogy inkább felkelek, az ébresztőm úgyis megszólalna 8 perc múlva. Tehát elkezdek felöltözni: felveszek egy csőfarmert, egy égkék színű pólót, és rá egy fehér inget, aminek felhajtom az ujjait, aztán megtámadom a fürdőszobát, hogy rendbetegyem magam. A fürdőszobatükörben látott kép láttán elfintorodok. Piros szemek és összekuszált haj, mint amin átment egy tornádó. Gyorsan megmosom az arcom hideg vízzel, aztán kifésülöm a hajam és feltűzöm egy kontyba. Máris jobban tetszik a visszatükröződő arc. Amikor végzek, lemegyek anyához, hogy igyak egy kis kakaót.
- Minden rendben? - kérdezi aggódó tekintettel anya, miközben várom, hogy a mikró csilingelve jelezze, hogy megmelegítette a tejet.
- Csak rosszul aludtam. - legyintek válaszként, majd a meleg tejbe belekanalazom a kakaót és a cukrot.
- Hát jó. - von válat anya. - Ma délután korábban jövök haza. Süthetnénk papacsintát.
- Jól hangzik. - mososlyodok el, mert anyával a palacsinta sütés nem csak a sütögetésből áll. Ilyenkor mindig jókat beszélgetünk és nevetünk.
- Akkor hazafelé veszek túrót tölteléknek. Hozzak még mást? - kérdezi, miközben egy kis papírra felírja mit kell vennie.
- Nem, köszi. - válaszolom két korty között, majd miután kiürült a bögre, el is mosom.
- Most viszont mennem kell. Apád is már elment, pont mielőtt lejöttél. Akkor délután találkozunk. - jön oda hozzám és nyom egy puszit az arcomra. - Szia, kicsim!
- Szia, anya! köszönök neki, ahogy kirohan a konyhából, és nemsokára a bejárati ajtó csukódását is hallom.
Nem sokat gondolkozok, én is elkezdek felöltözni, aztán indulok is a suliba.
Az iskolához érve rögtön találkozok is Abby-vel, mert szinte egyszerre értünk oda.
- Megint Vele álmodtál? - kérdezi köszönés után egyből. Jaj, jobban ismer, mint én magamat!
- Igen. - sóhajtok belenyugvón.
- Most mit? - kérdezi érdeklődve.
- Azt a pénteket. - mondom, az 'azt' szót hangsúlyosan ejtve.
- Ó. - fejezi ki magát értelmesen barátnőm.
- Na igen. Remélem mostmár tényleg befejeződik. - mondom és közben kinyitom a suli ajtaját. Mind a ketten célbavesszük a lépcsőt, hogy felmenjünk a 103-as terembe, matekra.
Az első órák egész jól telnek. Már megkezdődött az év elejei gyors ismétlés, aztán belevágtunk a tananyagba. A hatodik óránk osztályfőnöki, és utolsó óra lévén ilyenkor az osztály teljesen meg van őrülve. Mindenki hangoskodik, nevet, hangosan beszélget, természetesen nem a mellette lévővel, hanem a két padsorral arrébb ülő barátaival, szóval kész a hangzavar. Na igen, ez még talán szünetben még elmenne, de már 10 perce becsöngettek, így már kevésbé jó. Aztán hirtelen az osztályfőnökünk nyit be az ajtón, vadul csitítgatva minket:
- Gyerekek! Már többször is megbeszéltük, hogy ha egy tanár késik, akkor csendben várjátok!
- Elnézést tanárúr! - hangzik az osztály válasz, mire az ofönk eddig ideges arca megenyhül.
- Egyébként az igazgatónővel beszéltem, aki elmondta, hogy átíratkozott az iskolába egy fiú. És mivel veletek egy idős, a ti osztályotokba fog járni, értelem szerűen. - magyarázza a tanárúr.
- És mikor találkozunk vele? - kérdezi Ellie mellőlem.
- Bármelyik percben itt lehet. - válaszolja a férfi, majd rápillant az órájára. Most már kezd érdekelni. Egy új srác csak jó lehet. Hisz egy új arc. Az mindig jó. - De akkor miért van mégis rossz előérzetem? - kérdezem magamtól, a következő másodpercben pedig kinyílik az ajtó, és az igazgatónő lép be:
- Gyerekek! Üdvözöljétek az új osztálytársatokat! - mondja, majd int a nyitott ajtó felé, ahol belép egy fiú. Amikor meglátom megáll bennem az ütő. Ez lehetetlen. Ez nem lehet Ő!
2013. augusztus 24., szombat
Miért kell ezt megint?!
Itt van a rész. Tény, hogy rengeteget késtem, de problémáim voltak ezzel a résszel... De ez nem a ti dolgotok. Lehet, ha jobban igyekszem előbb is fent lehetett volna, de már mindegy. A lényeg, hogy most itt van. Remélem, hogy a késés ellenére tetszeni fog Nektek!
Jó olvasást! :)
A délutánom nagy részét azzal töltöttem, hogy kiválasszam, hogy melyik könyvet olvassam következőnek. Hiába, hogy nem hangzik egy nagy dolognak, attól még sokáig tart! De végül sikerrel jártam, és pár órányi kutakodás után úgy döntöttem, hogy Az angyal-t olvasom el Cassandra Clare-től. Igaz, hogy már olvastam egyszer, de nagyon szerettem, és már hiányzik a történet. Tehát estig olvastam, közben persze zenét hallgattam, mint mindig. Párszor végighallgattam a One Direction albumot és közben szinte ugyan azzal az izgalomal lapozgattam a könyvet, minha csak először olvasnám. Tényleg hihetetlen történet! Legközelebb csak vacsoránál tettem le.
- Milyen napod volt ma? - kérdezi anya, miközben leül az asztalhoz.
- Csak a szokásos év elejei lazítás. - vonom meg a vállam és átnyújtom apának a vajat. - Nektek?
- Mint mindig: rohanás, idegesítő kollégák... - sóhajt anya.
- Anderson? - vonja fel kérdőn a szemöldökét apa.
- Ki más? - forgatja meg a szemét anya. Ez után belemerülnek a munkahelyi problémák megbeszélésébe, én pedig kicsit elkalandozok... Eszembe jut egy hajszín, egy szemszín egy mosoly, egy nevetés... Ő. Aztán csak azon kapom magam, hogy anya a kezét lengeti előttem:
- Minden rendben? - kérdezi aggódva.
- Persze, csak... elgondolkoztam a könyvön, amit olvasok. - vágom ki magam, és felöltök egy mosolyt. Épp hogy sikerül, bár így is érzem, hogy valami hihetetlenül műre sikeredett. - Köszönöm a vacsit. - állok fel az asztaltól és elmosogatom a tányérom, aztán felmegyek a szobámba. Amikor ledőlök az ágyamra, csak az ürességet és azt a szorító érzést érzem, mint régen. Ennek nem kéne így lennie. El kellett volna már felejtenem. Aztán érzem, hogy könnybelábada a szemem, és mielőtt kifolyna az első könycseppem, összeszorítom és megdörzsölöm a szemem. Nem gondolok rá! Inkább... inkább Will-re gondolok, és Tessa-ra. És a harcokra. Igen, ez jó lesz. Amíg próbálom kitalálni, hogy mivel terelhetném még el a gondolataimat, hirtelen megcsörren a telefonom. A legdurvább benne az, hogy arra gondoltam először, hogy esetleg... esetleg Ő hív... Te jó ég! Kezdek szánalmassá válni.
- Helló! - nyomom meg a hívás fogadása gombot, miután megállapítom, hogy Ellie hív.
- Szia! Csak Meg akartam kérdezni, hogy neked megvan DVD-n a Sherlock sorozat? - kérdezi a vonal másik végéről.
- Persze. Még a múltkor kiírtam. Melyik évad kell? - sétálok a DVD-s polcomhoz.
- Ha lehet, akkor mind a kettő.
- Oké. Nyugodtan elviheted őket. - nekem a gépemen is megvan. Én jobb szeretem ott nézni.
- Köszönöm. Akkor holnap átugrok érte. És viszem az álomfogót. - igéri, majd elköszönés után bontja a vonalat. Legalább sikerült elterelni a gondolatomat. Most viszont Sherlock-ot akarok nézni.
Két rész között megejtettem a fürdést, aztán amikor fél 1-körül véget ért a harmadik rész is, úgy döntöttem, hogy inkább lefekszek aludni, mielőtt nekiállnék a 2. évadnak is...
Az a hihetetlen jókedv, ami mostanában körülvett, még mindig nem múlt el, reggel is mosolyogva ébredtem, és mosolyogva készülődtam a sulihoz. Most is szinte rohanvást szedem a lábam, csak hogy előbb beérjek a suliba, és hogy láthassam Őt. Már szinte hiányzik. Olyan ez az egész, minha egy álom lenne. De ennek valósnak kell lennie. Ilyet nem lehet csk álmodni! Őt nem lehet csak álmodni!
Gondolkodás közben meg is érkezek a sulihoz, belépek a kapun, és megcélzom az osztálytermünket.
Ahogy belépek, a jókedvem alább hagy, mert Ő még nincs itt. Még csak 2 osztálytársam van a teremben, akik egy gyors köszönés után folytatják az egymással való kommunikációt, mintha én itt sem lennél. - Úgy tűnik túl korán jöttem. - fut át a gondolat az agyamon, aztán megérzek egy kezet a válamon, és meglepődve hátrafordulok. Az első gondolatom természetesen Ő, ezért a kezdeti mosolyom egy pillanat alatt lefagy az arcomról, ahogy szembefordulok Nate-tel.
- Hogy vagy, Emily? Úgy láttam, mostanában nagyon jó a kedved. - furja tekintetét az enyémbe, és újra felölti az én-mindent-tudok mosolyát. Azt az idegesítő és gonosz mosolyt.
- Nate, hagyd őt békén. - hallok meg egy ismerős hangot Nate mögül, amitől gyorsabban kezd verni a szívem.
- Csak beszélgetni szerettem volna. - néz hátra barátjára 'ártatlan' arckifejezéssel.
- Nate! - szól élesebben a vörös hajú fiú, mire Nate megforgatja a szemét, majd engem kikerüllve besétál az osztályba.
- Köszönöm. - mondom halkan, lehajtott fejjel. Hogy én hogy utálom Nate-et!
- Nincsmit. - mosolyodik el, ezzel eltűntetve az előbbi komolyságot. De miért nézett így arra a fiúra? Ez egyáltalán nem volt... barátságos. Inkább olyan, mintha képes lenne nekiugrani, ha még egyet szól... - Egyébként szia.
- Szia. - köszönök neki elpirulva. Jaj, miért kell folyton elpirulnom?!
- Bemegyünk? - kérdezi a teremre mutatva, mire én bólintok, és mind a ketten belépünk. Én elindulok a helyemre, és Ő is jön utánnam, miután ledobta a táskáját a padjára. Ez után elkezdünk beszélgetni. Az osztálytársaink közben folyamatosan érkeznek, körülöttünk a zaj egyre csk nő, de olyan, mintha egy buborékban lennénk. Csak Ő és én. A többiek nem számítanak. Mintha megszűnne a tér és az idő.
- Emily. - szólít meg, mintha eddig nem folyamatosan csak Rá figyeltem volna. - Lenne kedved átjönni hozzám délután? - kérdésére szinte leesik az állam. Legutóbb akkor voltam náluk, amikor még oviba jártunk, és a szüleimnek dolga volt, ezért nem volt ki vigyázzon rám, az Ő anyukája, pedig felajánlotta, hogy akkor addig legyek náluk. Egész délután játszottunk, és szinte haza sem akartam menni, amikor anyáék jöttek értem. - Mondjuk megnézhetnénk egy filmet, vagy csak... akármi. - folytatja, de látom rajta, hogy a szótlanságom kezdi elbizonytalanítani.
- Szívesen. - mosolyodok el, ezzel kicsalva belőle egy alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajt. Pedig kétlem, hogy lenne a Földön egy lány is, aki nemet tudna Neki mondani...
- Mondjuk úgy, mint tegnap? Miután megtanultál, átmegyek érted. - ajánlja fel, de én megrázom a fejem:
- Én is eltalálok hozzátok.
- Rendben. Akkor fél 4? - kérdezi az ajtó felé tekintve, ahol belép a töri tanár.
- Fél 4. - bólintok helyeslőn, majd miután Ő elment, nekiállok kipakolni a felszerelésem az órára. Csak tudnám, hogy mikor volt a csengő...
Egész nap fel voltam villanyozva, valahogy még az órák is érdekesebbnek tűntek, mint máskor. Az utolsó kicsengő után, miután a diákok elkezdtek kiömlenni a kapun, még elköszöntem Tőle (vagyis Ő jött oda hozzám), aztán hazasiettem. Nem tudom, hogy miért, hisz az idő attól nem múlik gyorsabban, de legalább otthon tudok valamit csinálni. Mondjuk megtanulni egy hónapra előre...
Amikor végeztem a tanulással, megcsörgettem anyát, aki már meg sem lepődött a hívásomon, és természetesen elengedett a délutánra, azzal a feltétellel, hogy a vendéglátó majd hazakísér.
Ezek után nekiálltam, hogy felöltözzek és felkészüljek (főleg lelkileg) az elkövetkezendőkre. Én most tényleg Hozzá készülök. Vele fogom tölteni a délutánt Náluk. El sem tudom képzelni, hogy mit tervezhet. Mert azért gondolom nem csak egy filmet szeretne megnézni és kész. Nem így ismerem Őt. De fölösleges találgatni, nagyjából fél óra múlva meg fogom tudni.
Már indulok, hogy felvegyem a cipőm, aztán, amikor nagyjából 5 perc múlva sikeresen bekötöttem a cipőfűzőket, felkapom a táskám, kilépek az ajtón, majd bezárom magam után. Lassan elindulok a járdán. Szerencsére vagy nem, de csupán két utcányira laknak tőlünk, tehát nem kell sokat gyalogolnom. Út közben fel-fel pillantok a gyönyörűen tiszta és felhőmentes kék égre, ami egy kicsit hasonlít az Ő szemére... khm. Aztán megszemlélem a járdamenti fákat, amik a zöld egy csodálatos árnyalatában játszanak, mint az Ő szeme. Na jó, ez így nem okés. Nem juthat eszembe mindenről csak Ő. Ez így nem... normális. Jó, az tény, hogy én sem vagyok normális, de az egy más dolog. Mi történik velem?
Szinte észre sem veszem, de már befordultam az utcájukba, és egyre közelebb érek uticélomhoz. Tejóég! Tejóég! Tejóég! Már csak 3 háztömb. Még 2. Csak 1. A házuk előtt állok, ami legalább olyan hatalmas, mint amilyenre emlékeztem. Emeletes ház, nagyon szép, gondoztt kerttel, szép kinézettel, kerítéssel, amin a csengőt épp most nyomtam meg... Te jó ég! Izzad a tenyerem, a gyomrom meg liftezik. A szívem úgy dobog, mintha kiakarna ugrani aa helyéről, amikor kinyílik az ajtó.
- Szia. - mosolyog rám, a számomra az egyik legkedvesebb arc a világon.
- Szia. - mosolyodok el én is, és... nem is tudom, de... egy kicsit megnyugtat. Már persze nem a mosolygás, hanem Ő. Pedig előtte Miatta voltam ideges. Fura dolgok ezek.
Kicsit arrébb áll, hogy be tudjak mellette menni, majd becsukja mögöttem a kaput.
- Gyere. - int, és elém megy. Belépünk a bejárati ajtón, és én csak ámulok. Gyönyörű házuk van! Mondjuk nem mintha ezt nem tudtam volna megállapítani kívülről is, de na... Az egész olyan modern, de mégis van benne egy olyan... otthonos érzés. Minden fal világos színekben pompázik, a napfény hatalmas ablakokon találja meg a beutat a házba, díszítésként virágok vannak mindenütt... Egyszerűen csak... szép. Még a bejárati ajtónál levettem a cipőm, tehát most zokniban követem az előttem haladó fiút. Lehet, hogy furin hangzik, de imádok zokniban lenni. Nem tudom, hogy miért.
A nagy nézelődés és gondolkodás közepette észre sem vettem, hogy Ő megállt előttem és felém fordult, ezért épp hogy nem mentem neki. Mindössze pár centire Tőle sikerült megállnom, és egy kicsit megilletődve nézek fel az arcára, amiről egy kis meglepődést olvasok le, majd elmosolyodik, mire én elpirulva hátrálok pár lépést. Te jó ég! Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a lélegzetvételét az arcomon, és... a szeme. Még sosem láttam ilyen közelről! Zöld és kék is egyszerre, gyönyörű csillogással, a szempillái pedig... Na meg azok az apró gödröcskék az arcán, amikor mosolyog...
- Kérsz valamit inni? - ránt vissza a hangja a valóságba.
- Most nem, köszönöm. - válaszolok, mire csak bólint és a kanapé felé int. Mert hogy közben beértünk a nappaliba... khm. Egyébként a helységnek citromsárga falai vannak, melyek szépen visszaverik a besütő Nap fényét. A négy falból az egyik, amelyik a hátsó kertre néz csak mennyezettől padlóig érő ablakokkal van kirakva, és van rajta egy szintén tiszta üveg ajtó.
Leülök az ülőalkalmatosságra, vendéglátóm pedig mellém.
- Egyébként mit értettél akármi alatt? - kérdezem felé fordulva.
- Csak egy kis... - kezdené, amikor félbeszakítja mondatát egy csilingelés. - Kész van. - áll föl mellőlem, és elindul kifelé a nappaliból. Nem tudok mást csinálni, úgyhögy követem. Utunk a konyhába vezet, ahol kellemes süti illat csapja meg az orrom.
- Anyukád is itthon van? - kérdezem meg az illatra célozva. Aztán elbizonytalanodok, amikor felkap két konyharuhát és kinyitja a sütő ajtaját, ahogy kiemelje a tepsit, amin muffin van.
- Nem, ezt én sütöttem. - mondja kicsit elpirulva. - Anya majd csak később jön haza. - folytatja, mikozben elkezdi tányérra pakolni a friss sütit. Közelebb lépek hozzá, és mosolyogva konstatálom, hogy...
- Áfonyás. - mondom ki hangosan is, vele egy időben, mire csak mosolyogva egymásra nézünk. Na igen, arra még tisztán emlékszem, hogy amikor itt voltam sok éve, anyukája sütött áfonyás muffint. Azóta is ez a kedvencem. Már próbáltam többször is ilyet sütni, de sosem sikerült olyan jóra, mint amilyet itt ettem. - Nem is tudtam, hogy tudsz sütni. - jegyzem meg a tökéletesen sült édességre nézve.
- Szeretek anyával főzőcskézni. - vonja meg a vállát. - Na gyere. - mondja, majd felkapja a muffinnal megrakott tányért, a szekrényből kivesz két poharat, a hűtőből egy dobozos almalevet, és visszaindul a nappaliba.
- Ne segítsek? - kérdezem a nyomában haladva.
- Elég ha kinyitod nekem az ajtót. - bólint a kertbe vezető üvegajtó felé. Teljesítem a kérését, és kilépünk a kertbe, amin szintén látszik, hogy nem kis munkát fektetnek a gondozására. A fű le van nyírva, sokféle és sokszínű virág mindenhol, és egy fából készült kerti kiülő van egy öreg tölgyfa alatt. Ő lepakol az asztalra, én pedig még gyönyörködök a látványban.
- Ez anya egyik hobbija. Imádja gondozni a növényeket. - int a virágok felé.
- Egyszerűen csak gyönyörűek. - bólintok elismerően, aztán odasétálok mellé az asztalhoz.
- Ülj le. - mondja, és Ő is így cselekszik. Leülünk egymással szemben, és elkezdünk enni a muffinból.
- Ez nagyon finom. - dícsérem, mire Ő alig láthatóan elpirul, majd elmosolyodik. Aztán elkezdünk beszélgetni. Lassacskán fogy az előttünk lévő süti és üdítő, miközben élvezzük egymás társaságát. Legalább egy óra is eltelik, mire úgy döntünk, hogy bemegyünk. Megint a nappaliba ülünk lea kanapéra:
- Akkor megnézzünk egy filmet? - kérdezi felém fordulva, mire én csak válat vonok:
- Mit nézünk?
- Amit csak szeretnél. Csak légyszi mellőzd a nyálas romantikus filmeket. - fintorodi el. - Nem azért, mert bajom van velük, de anyával néhány napja néztünk meg egyet...
- Nyugi, nem szoktam romantikus filmeket nézni. - nyugtatom meg. - Jobb szeretem a harcolós-akciós filmeket.
- Ennek örülök. - könnyebbül meg.
- De inkább válassz te. Csak ne legyen túl fej- és végtagvesztős. - mosolygok, és tekintetemmel követem a fiút, ahogy feláll és odamegy egy polchoz, ami teli van DVD-kel.
- És hogy állsz a Marvel-filmekkel? - kérdezi a válla fölött hátrapillantva.
- Imádom őket.
- Akkor... - mutat fel két DVD-t - A vasember, vagy Hulk?
- Vasember. - mutatok a jobb kezében lévő lemezre, mire ő bólintva beteszi a lejátszóba, aztán elindul a konyha felé:
- Csinálok popcorn-t.
Pár perc múlva vissza is ér egy tállal a kezében, és levágja magát mellém. A film közben ropogtatjuk a popcornt, aztán Ő elkezd játszani. A kukoricát feldobja, majd megpróbálja a szájával elkapni. A legtöbbször sikerül is neki, de egyszer mellé megy, és rajtam landol a kukorica. Én felemelem, Ő pedig kitátja a száját, hogy dobjam bele. Célzok, és sikeresen eltalálom a száját. Így elvagyunk egy darabig, sok nevetéssel, közben megy a film, amit már nem nagyon nézünk. Ez után még tovább hülyéskedünk, és már egymásra borulva nevetünk, amikor hirtelen (fogalmam sincs, hogy hogyan) az arcunk csak pár centire van egymástól. Már nem nevetünk, csak egymás szemébe nézünk. Én szinte elmerülök az övében. Alig észrevehetően közelebb hajol. Nem is gondolkozok, én is közelebb araszolok hozzá. Már tényleg kevesebb, mint egy centi választ el minket egymástól, amikor... ajtócsapódást hallunk:
- Sziasztok!
Zavartan elhajolunk egymástól és felállunk, Ő pedig megállítja az egyébként még mindig menő filmet:
- Itt vagyunk!
Pár pillanat múlva fel is tűnik a hang gazdája a nappali bejáratánál:
- Remélem nem zavartam meg semmit. - mondja mosolyogva.
- Dehogy! - legyint Ő az anyukájának, aki szinte semmit sem változott, amióta utoljára láttam. Nagyon fiatalos nő, persze csakis jó értelemben, kedves kisugárzással, és folyton mosolygós arccal.
- Szia, Emily! - mosolyog rám. Ahogy észreveszem, ezt a mosolyt a fia örökölte tőle.
- Csókolom! - köszönök vissza.
- Jaj, kérlek, tegezz nyugodtan! Nem vagyok olyan öreg! - legyint, majd odajön hozzám és két puszit nyom az arcomra. - Hogy megnőttél! - néz végig rajtam. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk!
- Én is... - nézek zavartan a nőre.
- Amy. Szólíts csak Amy-nek.
- Rendben. Én is örülök, Amy. - mosolygok rá.
- Na jó, hagylak is titeket! - néz a mögöttünk álló fia felé.
- Azt hiszem, hogy nekem mennem kell. - pillantok az órámra.
- Máris? - néz rám szomorkásan a fiú, és az arcának látványára képtelen vagyok nem elmosolyodni:
- Igen, sajnos. - pillantok a kint sötétedő égre. Gyorsan szalad az idő, ha jól érezzük magunkat.
- Rendben, akkor hazakísérlek. - bólint beletörődve. Elköszönök anyukájától, felveszem a cipőm, és már lépünk is ki a házból. Az úton nem sokat beszélgetünk, leginkább csendben, a gondolatainkba merülve sétálunk egymás mellett. Az én gondolataimat például a majdnem-csókunk tölti ki. Hisz mi más lehetett volna? Vagy csak én értelmeztem félre? De az nem lehet. És vajon Ő min gondolkozik? Lehet, hogy Ő is azon amin én? Idő közben megérkezünk a házunkhoz. Én megállok a kapunál, Ő viszont annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy megálltam, ezért elkapom a karját és viszahúzom.
- Mi az? - kérdezi zavartan.
- Itt vagyunk. - mutatok a házra, visszafojtva a kitörni készülő nevetésemet arca láttán.
- Khm. Persze. - bólint komoly arccal, mire én már nem tudom visszafogni, kitör belőlem a nevetés. Tettemre először összeráncolja a szemöldökét, aztán Ő is elneveti magát. Amikor végre túl vagyok a nevetőgörcsön, megszólalok:
- Hát akkor...
- Akkor jó éjt. - hajol közelebb, mire bevillan a nem rég történt eset. Valószínűleg Neki is, mert valami átfut az arcán, aztán csak nyom egy puszit az arcomra. Nem is tudom, hogy mire számítottam. De egy kis... csalódottságot érzek, és elfog a rossz kedv. Most először nem örülök neki, hogy puszit kaptam Tőle... Ő elindul a járdán, én pedig megfordulok, hogy kinyissam a kaput. Lépéseket hallok magam mögött, mire kérdőn fordulok meg.
- Emily. - mondja hozzám lépve, de megállva tőlem egy lépésnyire. - Én csak... - kezd elbizonytalanodni, mire én közelebb lépek:
- Csak...?
- Nem bírom ki... - motyogja, majd közelebb hajol. De most nem áll meg. Kezéit az arcomra simítja, ajkát pedig az enyémhez nyomja. Először lefagyok, aztán közelebb bújok hozzá. Nem sokára el is szakadunk egymástól, mire én megszeppenve, Ő pedig zavartan néz. Már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de én odalépek hozzá, és most én csókolom meg Őt. Ez egy kicsit tovább tart, aztán amikor elválunk, Ő hitetlenül mosolyogva néz rám, én pedig inkább csak elvörösödve nézem a cipőm.
- Holnap találkozunk. - mondja, de mintha megváltozott volna a hangja. Aztán csak elindul a járdán, zsebre vágott kézzel. Nézem a távolodó alakját, és közben azon gondolkozok, hogy ez most valóságos volt-e.
Hirtelen ébredek fel. Teljesen ébernek érzem magam, annak ellenére, hogy az óra hajnali 3-at mutat. Ez így nem jó! Miért kellett ezt újra álmodnom?! Fáj. Belül fáj, hogy 'újraéltem' ezt a napot. Nem tehetek róla, de képek ugranak be az álmomból, mire gy könnycsepp folyik végig az arcomon.
Hiányzik.
Jó olvasást! :)
A délutánom nagy részét azzal töltöttem, hogy kiválasszam, hogy melyik könyvet olvassam következőnek. Hiába, hogy nem hangzik egy nagy dolognak, attól még sokáig tart! De végül sikerrel jártam, és pár órányi kutakodás után úgy döntöttem, hogy Az angyal-t olvasom el Cassandra Clare-től. Igaz, hogy már olvastam egyszer, de nagyon szerettem, és már hiányzik a történet. Tehát estig olvastam, közben persze zenét hallgattam, mint mindig. Párszor végighallgattam a One Direction albumot és közben szinte ugyan azzal az izgalomal lapozgattam a könyvet, minha csak először olvasnám. Tényleg hihetetlen történet! Legközelebb csak vacsoránál tettem le.
- Milyen napod volt ma? - kérdezi anya, miközben leül az asztalhoz.
- Csak a szokásos év elejei lazítás. - vonom meg a vállam és átnyújtom apának a vajat. - Nektek?
- Mint mindig: rohanás, idegesítő kollégák... - sóhajt anya.
- Anderson? - vonja fel kérdőn a szemöldökét apa.
- Ki más? - forgatja meg a szemét anya. Ez után belemerülnek a munkahelyi problémák megbeszélésébe, én pedig kicsit elkalandozok... Eszembe jut egy hajszín, egy szemszín egy mosoly, egy nevetés... Ő. Aztán csak azon kapom magam, hogy anya a kezét lengeti előttem:
- Minden rendben? - kérdezi aggódva.
- Persze, csak... elgondolkoztam a könyvön, amit olvasok. - vágom ki magam, és felöltök egy mosolyt. Épp hogy sikerül, bár így is érzem, hogy valami hihetetlenül műre sikeredett. - Köszönöm a vacsit. - állok fel az asztaltól és elmosogatom a tányérom, aztán felmegyek a szobámba. Amikor ledőlök az ágyamra, csak az ürességet és azt a szorító érzést érzem, mint régen. Ennek nem kéne így lennie. El kellett volna már felejtenem. Aztán érzem, hogy könnybelábada a szemem, és mielőtt kifolyna az első könycseppem, összeszorítom és megdörzsölöm a szemem. Nem gondolok rá! Inkább... inkább Will-re gondolok, és Tessa-ra. És a harcokra. Igen, ez jó lesz. Amíg próbálom kitalálni, hogy mivel terelhetném még el a gondolataimat, hirtelen megcsörren a telefonom. A legdurvább benne az, hogy arra gondoltam először, hogy esetleg... esetleg Ő hív... Te jó ég! Kezdek szánalmassá válni.
- Helló! - nyomom meg a hívás fogadása gombot, miután megállapítom, hogy Ellie hív.
- Szia! Csak Meg akartam kérdezni, hogy neked megvan DVD-n a Sherlock sorozat? - kérdezi a vonal másik végéről.
- Persze. Még a múltkor kiírtam. Melyik évad kell? - sétálok a DVD-s polcomhoz.
- Ha lehet, akkor mind a kettő.
- Oké. Nyugodtan elviheted őket. - nekem a gépemen is megvan. Én jobb szeretem ott nézni.
- Köszönöm. Akkor holnap átugrok érte. És viszem az álomfogót. - igéri, majd elköszönés után bontja a vonalat. Legalább sikerült elterelni a gondolatomat. Most viszont Sherlock-ot akarok nézni.
Két rész között megejtettem a fürdést, aztán amikor fél 1-körül véget ért a harmadik rész is, úgy döntöttem, hogy inkább lefekszek aludni, mielőtt nekiállnék a 2. évadnak is...
Az a hihetetlen jókedv, ami mostanában körülvett, még mindig nem múlt el, reggel is mosolyogva ébredtem, és mosolyogva készülődtam a sulihoz. Most is szinte rohanvást szedem a lábam, csak hogy előbb beérjek a suliba, és hogy láthassam Őt. Már szinte hiányzik. Olyan ez az egész, minha egy álom lenne. De ennek valósnak kell lennie. Ilyet nem lehet csk álmodni! Őt nem lehet csak álmodni!
Gondolkodás közben meg is érkezek a sulihoz, belépek a kapun, és megcélzom az osztálytermünket.
Ahogy belépek, a jókedvem alább hagy, mert Ő még nincs itt. Még csak 2 osztálytársam van a teremben, akik egy gyors köszönés után folytatják az egymással való kommunikációt, mintha én itt sem lennél. - Úgy tűnik túl korán jöttem. - fut át a gondolat az agyamon, aztán megérzek egy kezet a válamon, és meglepődve hátrafordulok. Az első gondolatom természetesen Ő, ezért a kezdeti mosolyom egy pillanat alatt lefagy az arcomról, ahogy szembefordulok Nate-tel.
- Hogy vagy, Emily? Úgy láttam, mostanában nagyon jó a kedved. - furja tekintetét az enyémbe, és újra felölti az én-mindent-tudok mosolyát. Azt az idegesítő és gonosz mosolyt.
- Nate, hagyd őt békén. - hallok meg egy ismerős hangot Nate mögül, amitől gyorsabban kezd verni a szívem.
- Csak beszélgetni szerettem volna. - néz hátra barátjára 'ártatlan' arckifejezéssel.
- Nate! - szól élesebben a vörös hajú fiú, mire Nate megforgatja a szemét, majd engem kikerüllve besétál az osztályba.
- Köszönöm. - mondom halkan, lehajtott fejjel. Hogy én hogy utálom Nate-et!
- Nincsmit. - mosolyodik el, ezzel eltűntetve az előbbi komolyságot. De miért nézett így arra a fiúra? Ez egyáltalán nem volt... barátságos. Inkább olyan, mintha képes lenne nekiugrani, ha még egyet szól... - Egyébként szia.
- Szia. - köszönök neki elpirulva. Jaj, miért kell folyton elpirulnom?!
- Bemegyünk? - kérdezi a teremre mutatva, mire én bólintok, és mind a ketten belépünk. Én elindulok a helyemre, és Ő is jön utánnam, miután ledobta a táskáját a padjára. Ez után elkezdünk beszélgetni. Az osztálytársaink közben folyamatosan érkeznek, körülöttünk a zaj egyre csk nő, de olyan, mintha egy buborékban lennénk. Csak Ő és én. A többiek nem számítanak. Mintha megszűnne a tér és az idő.
- Emily. - szólít meg, mintha eddig nem folyamatosan csak Rá figyeltem volna. - Lenne kedved átjönni hozzám délután? - kérdésére szinte leesik az állam. Legutóbb akkor voltam náluk, amikor még oviba jártunk, és a szüleimnek dolga volt, ezért nem volt ki vigyázzon rám, az Ő anyukája, pedig felajánlotta, hogy akkor addig legyek náluk. Egész délután játszottunk, és szinte haza sem akartam menni, amikor anyáék jöttek értem. - Mondjuk megnézhetnénk egy filmet, vagy csak... akármi. - folytatja, de látom rajta, hogy a szótlanságom kezdi elbizonytalanítani.
- Szívesen. - mosolyodok el, ezzel kicsalva belőle egy alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajt. Pedig kétlem, hogy lenne a Földön egy lány is, aki nemet tudna Neki mondani...
- Mondjuk úgy, mint tegnap? Miután megtanultál, átmegyek érted. - ajánlja fel, de én megrázom a fejem:
- Én is eltalálok hozzátok.
- Rendben. Akkor fél 4? - kérdezi az ajtó felé tekintve, ahol belép a töri tanár.
- Fél 4. - bólintok helyeslőn, majd miután Ő elment, nekiállok kipakolni a felszerelésem az órára. Csak tudnám, hogy mikor volt a csengő...
Egész nap fel voltam villanyozva, valahogy még az órák is érdekesebbnek tűntek, mint máskor. Az utolsó kicsengő után, miután a diákok elkezdtek kiömlenni a kapun, még elköszöntem Tőle (vagyis Ő jött oda hozzám), aztán hazasiettem. Nem tudom, hogy miért, hisz az idő attól nem múlik gyorsabban, de legalább otthon tudok valamit csinálni. Mondjuk megtanulni egy hónapra előre...
Amikor végeztem a tanulással, megcsörgettem anyát, aki már meg sem lepődött a hívásomon, és természetesen elengedett a délutánra, azzal a feltétellel, hogy a vendéglátó majd hazakísér.
Ezek után nekiálltam, hogy felöltözzek és felkészüljek (főleg lelkileg) az elkövetkezendőkre. Én most tényleg Hozzá készülök. Vele fogom tölteni a délutánt Náluk. El sem tudom képzelni, hogy mit tervezhet. Mert azért gondolom nem csak egy filmet szeretne megnézni és kész. Nem így ismerem Őt. De fölösleges találgatni, nagyjából fél óra múlva meg fogom tudni.
Már indulok, hogy felvegyem a cipőm, aztán, amikor nagyjából 5 perc múlva sikeresen bekötöttem a cipőfűzőket, felkapom a táskám, kilépek az ajtón, majd bezárom magam után. Lassan elindulok a járdán. Szerencsére vagy nem, de csupán két utcányira laknak tőlünk, tehát nem kell sokat gyalogolnom. Út közben fel-fel pillantok a gyönyörűen tiszta és felhőmentes kék égre, ami egy kicsit hasonlít az Ő szemére... khm. Aztán megszemlélem a járdamenti fákat, amik a zöld egy csodálatos árnyalatában játszanak, mint az Ő szeme. Na jó, ez így nem okés. Nem juthat eszembe mindenről csak Ő. Ez így nem... normális. Jó, az tény, hogy én sem vagyok normális, de az egy más dolog. Mi történik velem?
Szinte észre sem veszem, de már befordultam az utcájukba, és egyre közelebb érek uticélomhoz. Tejóég! Tejóég! Tejóég! Már csak 3 háztömb. Még 2. Csak 1. A házuk előtt állok, ami legalább olyan hatalmas, mint amilyenre emlékeztem. Emeletes ház, nagyon szép, gondoztt kerttel, szép kinézettel, kerítéssel, amin a csengőt épp most nyomtam meg... Te jó ég! Izzad a tenyerem, a gyomrom meg liftezik. A szívem úgy dobog, mintha kiakarna ugrani aa helyéről, amikor kinyílik az ajtó.
- Szia. - mosolyog rám, a számomra az egyik legkedvesebb arc a világon.
- Szia. - mosolyodok el én is, és... nem is tudom, de... egy kicsit megnyugtat. Már persze nem a mosolygás, hanem Ő. Pedig előtte Miatta voltam ideges. Fura dolgok ezek.
Kicsit arrébb áll, hogy be tudjak mellette menni, majd becsukja mögöttem a kaput.
- Gyere. - int, és elém megy. Belépünk a bejárati ajtón, és én csak ámulok. Gyönyörű házuk van! Mondjuk nem mintha ezt nem tudtam volna megállapítani kívülről is, de na... Az egész olyan modern, de mégis van benne egy olyan... otthonos érzés. Minden fal világos színekben pompázik, a napfény hatalmas ablakokon találja meg a beutat a házba, díszítésként virágok vannak mindenütt... Egyszerűen csak... szép. Még a bejárati ajtónál levettem a cipőm, tehát most zokniban követem az előttem haladó fiút. Lehet, hogy furin hangzik, de imádok zokniban lenni. Nem tudom, hogy miért.
A nagy nézelődés és gondolkodás közepette észre sem vettem, hogy Ő megállt előttem és felém fordult, ezért épp hogy nem mentem neki. Mindössze pár centire Tőle sikerült megállnom, és egy kicsit megilletődve nézek fel az arcára, amiről egy kis meglepődést olvasok le, majd elmosolyodik, mire én elpirulva hátrálok pár lépést. Te jó ég! Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a lélegzetvételét az arcomon, és... a szeme. Még sosem láttam ilyen közelről! Zöld és kék is egyszerre, gyönyörű csillogással, a szempillái pedig... Na meg azok az apró gödröcskék az arcán, amikor mosolyog...
- Kérsz valamit inni? - ránt vissza a hangja a valóságba.
- Most nem, köszönöm. - válaszolok, mire csak bólint és a kanapé felé int. Mert hogy közben beértünk a nappaliba... khm. Egyébként a helységnek citromsárga falai vannak, melyek szépen visszaverik a besütő Nap fényét. A négy falból az egyik, amelyik a hátsó kertre néz csak mennyezettől padlóig érő ablakokkal van kirakva, és van rajta egy szintén tiszta üveg ajtó.
Leülök az ülőalkalmatosságra, vendéglátóm pedig mellém.
- Egyébként mit értettél akármi alatt? - kérdezem felé fordulva.
- Csak egy kis... - kezdené, amikor félbeszakítja mondatát egy csilingelés. - Kész van. - áll föl mellőlem, és elindul kifelé a nappaliból. Nem tudok mást csinálni, úgyhögy követem. Utunk a konyhába vezet, ahol kellemes süti illat csapja meg az orrom.
- Anyukád is itthon van? - kérdezem meg az illatra célozva. Aztán elbizonytalanodok, amikor felkap két konyharuhát és kinyitja a sütő ajtaját, ahogy kiemelje a tepsit, amin muffin van.
- Nem, ezt én sütöttem. - mondja kicsit elpirulva. - Anya majd csak később jön haza. - folytatja, mikozben elkezdi tányérra pakolni a friss sütit. Közelebb lépek hozzá, és mosolyogva konstatálom, hogy...
- Áfonyás. - mondom ki hangosan is, vele egy időben, mire csak mosolyogva egymásra nézünk. Na igen, arra még tisztán emlékszem, hogy amikor itt voltam sok éve, anyukája sütött áfonyás muffint. Azóta is ez a kedvencem. Már próbáltam többször is ilyet sütni, de sosem sikerült olyan jóra, mint amilyet itt ettem. - Nem is tudtam, hogy tudsz sütni. - jegyzem meg a tökéletesen sült édességre nézve.
- Szeretek anyával főzőcskézni. - vonja meg a vállát. - Na gyere. - mondja, majd felkapja a muffinnal megrakott tányért, a szekrényből kivesz két poharat, a hűtőből egy dobozos almalevet, és visszaindul a nappaliba.
- Ne segítsek? - kérdezem a nyomában haladva.
- Elég ha kinyitod nekem az ajtót. - bólint a kertbe vezető üvegajtó felé. Teljesítem a kérését, és kilépünk a kertbe, amin szintén látszik, hogy nem kis munkát fektetnek a gondozására. A fű le van nyírva, sokféle és sokszínű virág mindenhol, és egy fából készült kerti kiülő van egy öreg tölgyfa alatt. Ő lepakol az asztalra, én pedig még gyönyörködök a látványban.
- Ez anya egyik hobbija. Imádja gondozni a növényeket. - int a virágok felé.
- Egyszerűen csak gyönyörűek. - bólintok elismerően, aztán odasétálok mellé az asztalhoz.
- Ülj le. - mondja, és Ő is így cselekszik. Leülünk egymással szemben, és elkezdünk enni a muffinból.
- Ez nagyon finom. - dícsérem, mire Ő alig láthatóan elpirul, majd elmosolyodik. Aztán elkezdünk beszélgetni. Lassacskán fogy az előttünk lévő süti és üdítő, miközben élvezzük egymás társaságát. Legalább egy óra is eltelik, mire úgy döntünk, hogy bemegyünk. Megint a nappaliba ülünk lea kanapéra:
- Akkor megnézzünk egy filmet? - kérdezi felém fordulva, mire én csak válat vonok:
- Mit nézünk?
- Amit csak szeretnél. Csak légyszi mellőzd a nyálas romantikus filmeket. - fintorodi el. - Nem azért, mert bajom van velük, de anyával néhány napja néztünk meg egyet...
- Nyugi, nem szoktam romantikus filmeket nézni. - nyugtatom meg. - Jobb szeretem a harcolós-akciós filmeket.
- Ennek örülök. - könnyebbül meg.
- De inkább válassz te. Csak ne legyen túl fej- és végtagvesztős. - mosolygok, és tekintetemmel követem a fiút, ahogy feláll és odamegy egy polchoz, ami teli van DVD-kel.
- És hogy állsz a Marvel-filmekkel? - kérdezi a válla fölött hátrapillantva.
- Imádom őket.
- Akkor... - mutat fel két DVD-t - A vasember, vagy Hulk?
- Vasember. - mutatok a jobb kezében lévő lemezre, mire ő bólintva beteszi a lejátszóba, aztán elindul a konyha felé:
- Csinálok popcorn-t.
Pár perc múlva vissza is ér egy tállal a kezében, és levágja magát mellém. A film közben ropogtatjuk a popcornt, aztán Ő elkezd játszani. A kukoricát feldobja, majd megpróbálja a szájával elkapni. A legtöbbször sikerül is neki, de egyszer mellé megy, és rajtam landol a kukorica. Én felemelem, Ő pedig kitátja a száját, hogy dobjam bele. Célzok, és sikeresen eltalálom a száját. Így elvagyunk egy darabig, sok nevetéssel, közben megy a film, amit már nem nagyon nézünk. Ez után még tovább hülyéskedünk, és már egymásra borulva nevetünk, amikor hirtelen (fogalmam sincs, hogy hogyan) az arcunk csak pár centire van egymástól. Már nem nevetünk, csak egymás szemébe nézünk. Én szinte elmerülök az övében. Alig észrevehetően közelebb hajol. Nem is gondolkozok, én is közelebb araszolok hozzá. Már tényleg kevesebb, mint egy centi választ el minket egymástól, amikor... ajtócsapódást hallunk:
- Sziasztok!
Zavartan elhajolunk egymástól és felállunk, Ő pedig megállítja az egyébként még mindig menő filmet:
- Itt vagyunk!
Pár pillanat múlva fel is tűnik a hang gazdája a nappali bejáratánál:
- Remélem nem zavartam meg semmit. - mondja mosolyogva.
- Dehogy! - legyint Ő az anyukájának, aki szinte semmit sem változott, amióta utoljára láttam. Nagyon fiatalos nő, persze csakis jó értelemben, kedves kisugárzással, és folyton mosolygós arccal.
- Szia, Emily! - mosolyog rám. Ahogy észreveszem, ezt a mosolyt a fia örökölte tőle.
- Csókolom! - köszönök vissza.
- Jaj, kérlek, tegezz nyugodtan! Nem vagyok olyan öreg! - legyint, majd odajön hozzám és két puszit nyom az arcomra. - Hogy megnőttél! - néz végig rajtam. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk!
- Én is... - nézek zavartan a nőre.
- Amy. Szólíts csak Amy-nek.
- Rendben. Én is örülök, Amy. - mosolygok rá.
- Na jó, hagylak is titeket! - néz a mögöttünk álló fia felé.
- Azt hiszem, hogy nekem mennem kell. - pillantok az órámra.
- Máris? - néz rám szomorkásan a fiú, és az arcának látványára képtelen vagyok nem elmosolyodni:
- Igen, sajnos. - pillantok a kint sötétedő égre. Gyorsan szalad az idő, ha jól érezzük magunkat.
- Rendben, akkor hazakísérlek. - bólint beletörődve. Elköszönök anyukájától, felveszem a cipőm, és már lépünk is ki a házból. Az úton nem sokat beszélgetünk, leginkább csendben, a gondolatainkba merülve sétálunk egymás mellett. Az én gondolataimat például a majdnem-csókunk tölti ki. Hisz mi más lehetett volna? Vagy csak én értelmeztem félre? De az nem lehet. És vajon Ő min gondolkozik? Lehet, hogy Ő is azon amin én? Idő közben megérkezünk a házunkhoz. Én megállok a kapunál, Ő viszont annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy megálltam, ezért elkapom a karját és viszahúzom.
- Mi az? - kérdezi zavartan.
- Itt vagyunk. - mutatok a házra, visszafojtva a kitörni készülő nevetésemet arca láttán.
- Khm. Persze. - bólint komoly arccal, mire én már nem tudom visszafogni, kitör belőlem a nevetés. Tettemre először összeráncolja a szemöldökét, aztán Ő is elneveti magát. Amikor végre túl vagyok a nevetőgörcsön, megszólalok:
- Hát akkor...
- Akkor jó éjt. - hajol közelebb, mire bevillan a nem rég történt eset. Valószínűleg Neki is, mert valami átfut az arcán, aztán csak nyom egy puszit az arcomra. Nem is tudom, hogy mire számítottam. De egy kis... csalódottságot érzek, és elfog a rossz kedv. Most először nem örülök neki, hogy puszit kaptam Tőle... Ő elindul a járdán, én pedig megfordulok, hogy kinyissam a kaput. Lépéseket hallok magam mögött, mire kérdőn fordulok meg.
- Emily. - mondja hozzám lépve, de megállva tőlem egy lépésnyire. - Én csak... - kezd elbizonytalanodni, mire én közelebb lépek:
- Csak...?
- Nem bírom ki... - motyogja, majd közelebb hajol. De most nem áll meg. Kezéit az arcomra simítja, ajkát pedig az enyémhez nyomja. Először lefagyok, aztán közelebb bújok hozzá. Nem sokára el is szakadunk egymástól, mire én megszeppenve, Ő pedig zavartan néz. Már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de én odalépek hozzá, és most én csókolom meg Őt. Ez egy kicsit tovább tart, aztán amikor elválunk, Ő hitetlenül mosolyogva néz rám, én pedig inkább csak elvörösödve nézem a cipőm.
- Holnap találkozunk. - mondja, de mintha megváltozott volna a hangja. Aztán csak elindul a járdán, zsebre vágott kézzel. Nézem a távolodó alakját, és közben azon gondolkozok, hogy ez most valóságos volt-e.
Hirtelen ébredek fel. Teljesen ébernek érzem magam, annak ellenére, hogy az óra hajnali 3-at mutat. Ez így nem jó! Miért kellett ezt újra álmodnom?! Fáj. Belül fáj, hogy 'újraéltem' ezt a napot. Nem tehetek róla, de képek ugranak be az álmomból, mire gy könnycsepp folyik végig az arcomon.
Hiányzik.
2013. augusztus 3., szombat
Miért?!
És végre itt a rész! Nagyon sajnálom ezt a rengeteg késést. Tényleg. Remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár. Na jó, tehát itt az új rész: Jó olvasást! :)
Az elmúlt, kevés alvással töltött napok meghozták az eredményüket, mert ma már 9 órakor ágybabújtam, és gyorsan el is nyomott az álom.
Olyan csodálatos álomban volt részem, mint még soha. Egy gyönyörű réten ültünk Ő meg én, virágok között, a nap 100 ágra sütött, csiripeltek a madarak... Minden olyan... varázslatos volt. Ahogy ott voltunk egymás mellett, nevetve, beszélgetve... Ő fogta a kezem, aztán mélyen a szemembe nézett, és egyre csak közelebb hajolt, míg megszűnt a távolság kettőnk között, és akkor... Na és akkor felébredtem. Jellemző. De akkor is gyönyörű volt, és ez már elég volt ahhoz, hogy mosolyogva keljek fel.
Lemegyek a konyhába, hogy megigyak egy adag kakaót, és ott találom anyut, aki a munkába készülődik. Apa már biztosan elment, ő mindig korábban kezd.
- Mostanában különösen jó a kedved. - mondja anya, de kijelentés helyett én egy kis kérdést érzek a mondatban. Csak mosolyogva megvonom a vállam és folytatom a reggeli italom elkészítését. Egy ideig mind a kettem csendben vagyunk, majd megint anya az, aki megtöri a szótlanságot:
- Nagyon rendesnek tűnt a barátod, aki itt volt tegnap, kár hogy nem maradt tovább.
- Ő nem... nem igazán a barátom, csak... - mentegetőzök elpirulva. Gondoltam, hogy fel fogja még hozni.
- Igen, értem én, tiniszerelem, milyen szép dolog is... - mondja elmélázva, mintha visszaemlékezne valamire. - Olyan boldogok voltunk, aztán... - és itt elkomorodott.
- Mi történt? - kérdezem ilyedten.
- Minden elromlott, a szívem pedig összetört. - látom felvillanni a fájdalmat a szemében, ahogy rám néz, de aztán összeszedi magát: - De persze ez régen történt. Nem sokkal később találtunk egymásra apáddal, akit még mindig szeretek. - mosolyodik el. Én is egy ilyen párt szeretnék találni, akit sok év múlva is még ugyanannyira, ha nem jobban, szeretek, mint amikor találkoztunk. - De most rohannom kell, mert elkések a munkából. - jelenti ki az órára nézve, majd egy puszit nyom a fejemre, és sietve elhagyja a házat. Én csak felsóhajtok, és úgy döntök, hogy lassan elindulok a suliba.
Megint legalább olyan szép reggelünk van, mint tegnap. A Nap gyönyörűen süt, az ég kék, a fák zöldek, épp most mentem neki egy oszlopnak... De tényleg. Nem vettem észre, hogy ott van és erőből levállaltam... Aúúú. Ez biztos be fog lilulni. Ritka szerencsétlen vagyok.
Végül beértem a suliba, viszont nem mondhatni, hogy sértetlenül. Még mindig fáj ott, ahol beütöttem... Aztán beléptem az osztályterembe, és elmúlt a fájdalmam. Mármint, nem történt semmi csoda, csak megláttam Őt. A padomon ül és a telefonját nyomogatja, majd mintha megérezné hogy figyelem, felnéz, és elmosolyodik ahogy meglát. Int hogy menjek oda Hozzá. Ez mondjuk egyértelmű lenne, mivel az az én padom... De Ő mit keres rajta? Már nem mintha bánnám, csak...
Kicsit zavartan, de odamegyek Hozzá, át a termen, az osztálytársaim szeme pedig rám szegeződik, és látom a kérdést a tekintetükben. Azt a kérdést, amire én magam sem tudom a választ.
- Szia. - köszön még mindig mosolyogva, amikor mellé lépek.
- Szia. - viszonzom a köszöntést még mindig egy kicsit döbbenten. - Öm... mit csinálsz itt?
- Rád vártam. - adja meg a szerinte egyértelmű választ.
- És... miért? - ezaz Emily, ez egy nagyon elmés kérdés lett! Büszke vagyok rád! Lehet, hogy nem kéne E/3 személyben beszélnem magamhoz...
- Hogy odaadjam ezt. - emel fel maga mellől egy szál virágot. - Idefelé jövet megláttam, és... rád gondoltam. - mondja kicsit elpirulva, és felém nyújtja a fehér virágot. - Remélem tetszik.
- Hát persze hogy tetszik! Gyönyörű! - válaszolom, és elfogadom az ajándékot, ami tényleg csodaszép. Nem nagyon értek a virágokhoz, sőt... De azt azért meg tudom állapítani, hogy igenis szép.
- Van valami terved délutánra? - kérdezi kiváncsian rám szegezve zöld szemét.
- Öm... hát tanulok, meg bele akarok kezdeni egy új könyvbe. Egyébként semmi. Miért? - kérdezek vissza.
- És ez mennyi időt vesz igénybe?
- A tanulás nagyjából másfél órát, a könyv az egész napot... - na igen, ha én belekezdek egy könyvbe... - De a könyvet máskor is ráérek elkezdeni, megvár. - próbálom menteni a helyzetet, ahogy meglátom a fiú kicsit kétségbeesett arcát.
- Akkor... lenne kedved meginni velem valamit, miután megtanultál? - kérdezi bizonytalanul, de próbálja felölteni a megnyerő mosolyát.
- Hát persze! - felelem kicsit döbbenten. Ez most akkor egy randi? Á, nem, biztos nem. De... csak mi megyünk, vagy lesz még ott valaki? Mondjuk a haverjai... Nate...
Úgy tűnik, a gondolataim kivetítődtek az arcomra is, mert még mindig mosolyogva hozzá teszi:
- Csak te és én. - Tejóég! Akkor ez egy randi!!! - Akkor fél 4 körül érted megyek. - folytatja, majd leugrik a padomról, és elindul a saját helyére. Először utána akarak fordulni, de aztán megakad a szemem a nyelvtan tanáron, aki most vágta be a terem ajtaját. Kezdődhet az 'izgalmas' nyelvatan óra...
Egész nap, minden óra, szinte minden percében csak rá gondoltam. Nem igaz! Mi van velem?! Hogy csinálhatja ezt velem? A nap folyamán többször is olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Aztán hátra fordultam, de senki még csak felém se nézett. Ezek után mindig zavartan fordultam vissza a tanárhoz. Egy idő után elgondolkoztam azon, velem van-e baj? Azt sem mondhatom, hogy paranoia, hisz mitől lenne?
Utolsó órán ülve megint elfogott az az érzés. Most hátraforduljak? De mi van, ha csak beképzelem? Lehet, hogy túl sok könyvet olvasok. Meredten bámulom a matek tanárt, aki unottan 'magyarázza' az aktuális anyagot, ezzel altatva a fél osztályt. Csak azért sem nézek hátra. De még mindig itt van az érzés! Na jó, csak egy kicsit. Egy mütyürkét. Elfordítom a fejem és hátra nézek. Végigpásztázom az osztályt, és már azt hinném, hogy megint csak beképzeltem, amikor találkozik a tekintetem egy másikkal. A terem legvégéből. Egy, talán a világon a leggyönyörűbb szempárral. Most épp a kék egy sötétebb árnyalatában játszik, olyan, mint az ég odakint. A tulajdonosa rám mosolyog, amit én elpirulva viszonzok, majd a táblára emeli tekintetét, pont abban a pillanatban, amikor egy torokköszörülést hallok a padom mellől:
- Ms Watson! Megismételné?
- Elnézést. - fordulok a tanár felé, majd lehajtom a fejem.
- Kérem figyeljen az órámon! - dörmögi el monoton hangján a már legalább 50-es évei környékén járó férfi.
- Úgy lesz. - motyogom az orrom alatt. A tanár nem is foglalkozik tovább velem, inkább visszatér a tananyaghoz. Legalább már tudom, hogy nincs velem baj...
Óra után lassan pakolászok össze, mire kész vagyok, szinte már mindenki a termet is elhagyta, ha nem az iskolát is. Már Ő is biztos elsietett a haverjaival. Sóhajtok egyet és elindulok kifelé az iskolából. Végigmegyek a már szinte üres folyosókon, kilépek a hatalmas fa bejárati kapun, és lelépkedek a lépcsőn. Szétnézek és hirtelen megpillantom Őt. Az iskolától nem messze áll Nate társaságában. A fiú úgy tűnik, folyamatosan beszél hozzá, ezt abból gondolom, hogy még mutogat is, de Ő nem figyel igazán. Olyan, mintha... Mintha keresne valakit. Csak fél szemmel figyeli az előtte álló fiút, a másik szemével folyton a suliból kiáramló tömeget pásztázza. A tekintete végigvándorol az előttem lévő nevetgélő csoportokon, majd megállapodik rajtam. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán és integet nekem. Én visszaintek, és ekkorra Nate is felém fordul, és egy mindenttudó, rosszindulatú mosolyt küld felém. A hideg is kiráz tőle. Aztán mind a ketten elfordulnak, és elindulnak a járdán. Én is követem a példájukat, csak én a másik irányban haladok, kerülgetve a beszélgető fiatalokat. Ez azt jelentené, hogy rám várt?
Haza érve megebédelek, majd felbaktatok a szobámba, hogy neki álljak a háziknak. Pár matek feleadat, nyelvtan gyakorlás, töri tanulás, bioszból egy kis magolás... Mire oda érek, hogy bekészíthetek másnapra, az óra szerint 3 múlt 5 perccel. Tejóég! Még össze kell készülnöm! Még anyutól is fel kell hívnom, hogy egyáltalán elmehetek-e! Mondjuk biztos, hogy elenged, hisz tudja, hogy mindig kész a házim és mindent rendesen megtanulok. Először is tárcsázom anyát:
- Szia Kicsim!
- Szia, Anya! Figyelj, tudod, tegnap itt volt az a fiú... - kezdem, és már a gondolattól, hogy itt volt, hevesebben kezd verni a szívem.
- Igen, az az aranyos fiú. Nagyon szimpatikus volt nekem. - mondja, és szinte magam előtt látom a sokat sejtető mosolyát.
- Igen. Öm... elhívott, hogy igyak meg vele valamit... Elmehetek? - azt hiszem nyert ügyem van, mert anya elneveti magát.
- Hát persze, hogy elmehetsz! Érezd jól magad!
- Köszönöm, Anya! Szeretlek! - hirtelen olyan boldogság önt el, hogy az hihetetlen.
- Szeretlek! - és bontja a vonalat. Szinte ugrálva közelítem meg a ruhás szekrényem, hogy keressek valamit, amit felvehetnék. Nekem nincsen semmi menő cuccom, azt sem tudom, hogy mostanában mi a divat. Ez engem soha nem érdekelt. De most nem tudodm, hogy mit vegyek fel. Percekig bámulom a ruháimat, majd úgy döntök, hogy a szokásosat veszem fel: a kedvenc farmerem, az egyik kedvenc pólómmal, és a kedvenc tornacipőmmel. A hajamat leengedem, beleteszek egy hajráfot, hogy ne lógjon a szemembe, magamra fújok egy minimális mennyiségű parfümöt, összeszedem a táskám és elindulok a lépcső felé, pont amikor megszólal a csengő.
- Szia. - köszönök az ajtóban álló fiúnak, aki mióta legutóbb láttam lecserélte a pólóját, mert most egy fehér darab ven rajta. Imádom, amikor fehér póló van rajta, egyszerűen csodálatosan áll rajta.
- Sikerült megírnod minden házit? - kérdezi mosolyogva.
- Igen, kb. az egész hétre...
- Akkor mehetünk? - nyújtja felém a kezét.
Mint kiderült, a pár sarokkal arrébb lévő kis kávézóba mentünk. Igazán kellemes hely, virágokkal, meg szép terítőkkel. Leültünk egy két személyes asztalhoz, és rendeltünk: Ő egy cappuccino-t, én egy forró csokit. Megint nagyon jót beszélgettünk, meg nevettünk, közben megittuk a rendelt italunkat, aztán legalább egy óra múlva Ő felált, hogy fizessen. Próbáltam ellenkezni, hogy a sajátomat kifizessem, de erre csak azt mondta, hogy Ő hívott meg, és elővette a lefegyverző mosolyát.
Ez után vissza jött, megfogta a kezem, és elindultunk. Sétánk a parkba vezetett, ahol egy padon ülve folytatjuk a beszélgetést és egymás ugratását. Majdnem olyan, mint először, de mégse. Most még sokkal felszabadultabb, még a szeme is mosolyog folyamatosan. A suliban is jobb kedvűnek láttam az elmúlt napokban. Már nem mintha előtte szomorú lett volna, csak... Most igazán boldognak tűnik. Nem tudom, hogy mi váltja ezt ki belőle, de remélem, hogy mostmár ilyen marad.
Ma is haza kísért, mint minden nap. Megálltunk egymással szemben, Ő lassan közelebb hajol, és egy pillanatra azt hiszem, hogy... meg akar csókolni, de ez a gondolat gyorsan elszáll, miután az arcomhoz hajol, hogy adjon egy puszit.
- Jóéjt.
- Köszönöm a délutánt. - és mielőtt elhajolna, megfogom az arcát, és én is egy puszit nyomok az arcára. Ezzel sikerül kicsit meglepnem Őt, és egy hatalmas mosolyt csalnom az arcára, amitől az arcom rákvörös lesz. - Jóéjt. - mondom gyorsan, aztán belépek az ajtón.
Felriadok. Egyáltalán nem értem, hogy miért álmodom újra azokat a napokat. Már rég elmúlt. El kellett múlnia. Nekem nincs Rá szükségem. Én nem akarok Róla álmodni. Nem akarom, hogy bármilyen formában is része legyen az életemnek. Nem lehet... Az órára nézek, és megállapítom, hogy alig múlt hajnali 5. Szuper. Már úgy sem tudok visszaaludni, inkább olvasok. Már nem sok van a Villámtolvaj-ból, remélem, hogy most be tudom fejezni.
Reményem teljesült, mire csörgött az ébresztő órám, már csak 2 oldal marad. Gyorsan elolvasom, aztán neki állok készülődni. Elég jó könyv, nagyon tetszik, de most nem fogom folytatni a második résszel, belekezdek valami másba. Majd délután szétnézek.
Máris itt a hétvége, ma már péntek van. Olyan furcsa, hogy idén szerdán kezdődött a tanév, de ez van.
Elég kedvetlenül lépek be a terembe, ahol még csak pár osztálytársam van jelen. Lehet, hogy kicsit korábban sikerült beérnem. De nem korábban, mint Abby.
- Sziaaa Em. - köszönt jókedvűen barátnőm.
- Szia Abby. - viszonzom kevésbé lelkesen, de azért próbálok egy mosolyt erőltetni magamra.
- Minden rendben? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel. Azt hiszem nem leszek színésznő...
- Persze. - bólintok még mindig ál-mosolyogva.
- Biztos? - veszi elő a mindent-kihúzok-belőled-előlem-úgyse-titkolhatsz-semmit tekintetét.
- Nem. - nosolyodok el kicsit, de most igazából. - Úgye meséltem neked arról a fiúról, még általánosból...
- A vöröshajú, zöld szemű álomfiú. Igen. - bólint, én pedig csak megforgatom a szemem a kijelentésére.
- Igen. Mostanában minden este vele álmodok. - sóhajtok egyet. - Nem tudom, hogy miért. Nem tudom, hogy mit csináljak.
- És nem beszélgettél, vagy találkoztál vele? - húzza fel az egyik szemöldökét.
- Nem is láttam azóta, amióta elballagtunk még csak képen sem. És nem is akarom. - teszem hozzá komoran.
- Oké. Próbálj meg ne rá gondolni. Hátha akkor nem álmodsz róla. - mondja gondolkodva.
- Hát jó. De nem hiszem, hogy az segít. - hajtom le a fejem.
- Mi nem segít? - hallom meg Ellie hangját mellőlünk.
- Öm... semmi, csak Em-nek rossz álmai vannak. - mondja Abby, mire én hálásan nézek rá. Ellie tényleg nagyon jó barátom, de... neki nem mondtam el. Abby-nek sem akartam, csak ő kihúzta belőlem. Előtte tényleg nem nagyon lehet titkolózni.
- Használj Álomfogót. Azt mondják, segít. - mondja mosolyogva. - Azt hiszem nekem van is egy otthon. Holnapra elhozom neked.
- Öm...Köszönöm. - mosolygok rá. Tényleg.
Ez után a nap kicsit jobban telt. A lányokkal egész nap hülyéskedtünk. Még mindig nem igazán kezdődött meg a tanítás, csak pár órán kezdtünk tényleg csinálni is valamit.
A csajoktól jó hétvégét kívánva elköszönök, ahogy kicsengetnek az utolsó óráról, aztán elindulok haza.
Az elmúlt, kevés alvással töltött napok meghozták az eredményüket, mert ma már 9 órakor ágybabújtam, és gyorsan el is nyomott az álom.
Olyan csodálatos álomban volt részem, mint még soha. Egy gyönyörű réten ültünk Ő meg én, virágok között, a nap 100 ágra sütött, csiripeltek a madarak... Minden olyan... varázslatos volt. Ahogy ott voltunk egymás mellett, nevetve, beszélgetve... Ő fogta a kezem, aztán mélyen a szemembe nézett, és egyre csak közelebb hajolt, míg megszűnt a távolság kettőnk között, és akkor... Na és akkor felébredtem. Jellemző. De akkor is gyönyörű volt, és ez már elég volt ahhoz, hogy mosolyogva keljek fel.
Lemegyek a konyhába, hogy megigyak egy adag kakaót, és ott találom anyut, aki a munkába készülődik. Apa már biztosan elment, ő mindig korábban kezd.
- Mostanában különösen jó a kedved. - mondja anya, de kijelentés helyett én egy kis kérdést érzek a mondatban. Csak mosolyogva megvonom a vállam és folytatom a reggeli italom elkészítését. Egy ideig mind a kettem csendben vagyunk, majd megint anya az, aki megtöri a szótlanságot:
- Nagyon rendesnek tűnt a barátod, aki itt volt tegnap, kár hogy nem maradt tovább.
- Ő nem... nem igazán a barátom, csak... - mentegetőzök elpirulva. Gondoltam, hogy fel fogja még hozni.
- Igen, értem én, tiniszerelem, milyen szép dolog is... - mondja elmélázva, mintha visszaemlékezne valamire. - Olyan boldogok voltunk, aztán... - és itt elkomorodott.
- Mi történt? - kérdezem ilyedten.
- Minden elromlott, a szívem pedig összetört. - látom felvillanni a fájdalmat a szemében, ahogy rám néz, de aztán összeszedi magát: - De persze ez régen történt. Nem sokkal később találtunk egymásra apáddal, akit még mindig szeretek. - mosolyodik el. Én is egy ilyen párt szeretnék találni, akit sok év múlva is még ugyanannyira, ha nem jobban, szeretek, mint amikor találkoztunk. - De most rohannom kell, mert elkések a munkából. - jelenti ki az órára nézve, majd egy puszit nyom a fejemre, és sietve elhagyja a házat. Én csak felsóhajtok, és úgy döntök, hogy lassan elindulok a suliba.
Megint legalább olyan szép reggelünk van, mint tegnap. A Nap gyönyörűen süt, az ég kék, a fák zöldek, épp most mentem neki egy oszlopnak... De tényleg. Nem vettem észre, hogy ott van és erőből levállaltam... Aúúú. Ez biztos be fog lilulni. Ritka szerencsétlen vagyok.
Végül beértem a suliba, viszont nem mondhatni, hogy sértetlenül. Még mindig fáj ott, ahol beütöttem... Aztán beléptem az osztályterembe, és elmúlt a fájdalmam. Mármint, nem történt semmi csoda, csak megláttam Őt. A padomon ül és a telefonját nyomogatja, majd mintha megérezné hogy figyelem, felnéz, és elmosolyodik ahogy meglát. Int hogy menjek oda Hozzá. Ez mondjuk egyértelmű lenne, mivel az az én padom... De Ő mit keres rajta? Már nem mintha bánnám, csak...
Kicsit zavartan, de odamegyek Hozzá, át a termen, az osztálytársaim szeme pedig rám szegeződik, és látom a kérdést a tekintetükben. Azt a kérdést, amire én magam sem tudom a választ.
- Szia. - köszön még mindig mosolyogva, amikor mellé lépek.
- Szia. - viszonzom a köszöntést még mindig egy kicsit döbbenten. - Öm... mit csinálsz itt?
- Rád vártam. - adja meg a szerinte egyértelmű választ.
- És... miért? - ezaz Emily, ez egy nagyon elmés kérdés lett! Büszke vagyok rád! Lehet, hogy nem kéne E/3 személyben beszélnem magamhoz...
- Hogy odaadjam ezt. - emel fel maga mellől egy szál virágot. - Idefelé jövet megláttam, és... rád gondoltam. - mondja kicsit elpirulva, és felém nyújtja a fehér virágot. - Remélem tetszik.
- Hát persze hogy tetszik! Gyönyörű! - válaszolom, és elfogadom az ajándékot, ami tényleg csodaszép. Nem nagyon értek a virágokhoz, sőt... De azt azért meg tudom állapítani, hogy igenis szép.
- Van valami terved délutánra? - kérdezi kiváncsian rám szegezve zöld szemét.
- Öm... hát tanulok, meg bele akarok kezdeni egy új könyvbe. Egyébként semmi. Miért? - kérdezek vissza.
- És ez mennyi időt vesz igénybe?
- A tanulás nagyjából másfél órát, a könyv az egész napot... - na igen, ha én belekezdek egy könyvbe... - De a könyvet máskor is ráérek elkezdeni, megvár. - próbálom menteni a helyzetet, ahogy meglátom a fiú kicsit kétségbeesett arcát.
- Akkor... lenne kedved meginni velem valamit, miután megtanultál? - kérdezi bizonytalanul, de próbálja felölteni a megnyerő mosolyát.
- Hát persze! - felelem kicsit döbbenten. Ez most akkor egy randi? Á, nem, biztos nem. De... csak mi megyünk, vagy lesz még ott valaki? Mondjuk a haverjai... Nate...
Úgy tűnik, a gondolataim kivetítődtek az arcomra is, mert még mindig mosolyogva hozzá teszi:
- Csak te és én. - Tejóég! Akkor ez egy randi!!! - Akkor fél 4 körül érted megyek. - folytatja, majd leugrik a padomról, és elindul a saját helyére. Először utána akarak fordulni, de aztán megakad a szemem a nyelvtan tanáron, aki most vágta be a terem ajtaját. Kezdődhet az 'izgalmas' nyelvatan óra...
Egész nap, minden óra, szinte minden percében csak rá gondoltam. Nem igaz! Mi van velem?! Hogy csinálhatja ezt velem? A nap folyamán többször is olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Aztán hátra fordultam, de senki még csak felém se nézett. Ezek után mindig zavartan fordultam vissza a tanárhoz. Egy idő után elgondolkoztam azon, velem van-e baj? Azt sem mondhatom, hogy paranoia, hisz mitől lenne?
Utolsó órán ülve megint elfogott az az érzés. Most hátraforduljak? De mi van, ha csak beképzelem? Lehet, hogy túl sok könyvet olvasok. Meredten bámulom a matek tanárt, aki unottan 'magyarázza' az aktuális anyagot, ezzel altatva a fél osztályt. Csak azért sem nézek hátra. De még mindig itt van az érzés! Na jó, csak egy kicsit. Egy mütyürkét. Elfordítom a fejem és hátra nézek. Végigpásztázom az osztályt, és már azt hinném, hogy megint csak beképzeltem, amikor találkozik a tekintetem egy másikkal. A terem legvégéből. Egy, talán a világon a leggyönyörűbb szempárral. Most épp a kék egy sötétebb árnyalatában játszik, olyan, mint az ég odakint. A tulajdonosa rám mosolyog, amit én elpirulva viszonzok, majd a táblára emeli tekintetét, pont abban a pillanatban, amikor egy torokköszörülést hallok a padom mellől:
- Ms Watson! Megismételné?
- Elnézést. - fordulok a tanár felé, majd lehajtom a fejem.
- Kérem figyeljen az órámon! - dörmögi el monoton hangján a már legalább 50-es évei környékén járó férfi.
- Úgy lesz. - motyogom az orrom alatt. A tanár nem is foglalkozik tovább velem, inkább visszatér a tananyaghoz. Legalább már tudom, hogy nincs velem baj...
Óra után lassan pakolászok össze, mire kész vagyok, szinte már mindenki a termet is elhagyta, ha nem az iskolát is. Már Ő is biztos elsietett a haverjaival. Sóhajtok egyet és elindulok kifelé az iskolából. Végigmegyek a már szinte üres folyosókon, kilépek a hatalmas fa bejárati kapun, és lelépkedek a lépcsőn. Szétnézek és hirtelen megpillantom Őt. Az iskolától nem messze áll Nate társaságában. A fiú úgy tűnik, folyamatosan beszél hozzá, ezt abból gondolom, hogy még mutogat is, de Ő nem figyel igazán. Olyan, mintha... Mintha keresne valakit. Csak fél szemmel figyeli az előtte álló fiút, a másik szemével folyton a suliból kiáramló tömeget pásztázza. A tekintete végigvándorol az előttem lévő nevetgélő csoportokon, majd megállapodik rajtam. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán és integet nekem. Én visszaintek, és ekkorra Nate is felém fordul, és egy mindenttudó, rosszindulatú mosolyt küld felém. A hideg is kiráz tőle. Aztán mind a ketten elfordulnak, és elindulnak a járdán. Én is követem a példájukat, csak én a másik irányban haladok, kerülgetve a beszélgető fiatalokat. Ez azt jelentené, hogy rám várt?
Haza érve megebédelek, majd felbaktatok a szobámba, hogy neki álljak a háziknak. Pár matek feleadat, nyelvtan gyakorlás, töri tanulás, bioszból egy kis magolás... Mire oda érek, hogy bekészíthetek másnapra, az óra szerint 3 múlt 5 perccel. Tejóég! Még össze kell készülnöm! Még anyutól is fel kell hívnom, hogy egyáltalán elmehetek-e! Mondjuk biztos, hogy elenged, hisz tudja, hogy mindig kész a házim és mindent rendesen megtanulok. Először is tárcsázom anyát:
- Szia Kicsim!
- Szia, Anya! Figyelj, tudod, tegnap itt volt az a fiú... - kezdem, és már a gondolattól, hogy itt volt, hevesebben kezd verni a szívem.
- Igen, az az aranyos fiú. Nagyon szimpatikus volt nekem. - mondja, és szinte magam előtt látom a sokat sejtető mosolyát.
- Igen. Öm... elhívott, hogy igyak meg vele valamit... Elmehetek? - azt hiszem nyert ügyem van, mert anya elneveti magát.
- Hát persze, hogy elmehetsz! Érezd jól magad!
- Köszönöm, Anya! Szeretlek! - hirtelen olyan boldogság önt el, hogy az hihetetlen.
- Szeretlek! - és bontja a vonalat. Szinte ugrálva közelítem meg a ruhás szekrényem, hogy keressek valamit, amit felvehetnék. Nekem nincsen semmi menő cuccom, azt sem tudom, hogy mostanában mi a divat. Ez engem soha nem érdekelt. De most nem tudodm, hogy mit vegyek fel. Percekig bámulom a ruháimat, majd úgy döntök, hogy a szokásosat veszem fel: a kedvenc farmerem, az egyik kedvenc pólómmal, és a kedvenc tornacipőmmel. A hajamat leengedem, beleteszek egy hajráfot, hogy ne lógjon a szemembe, magamra fújok egy minimális mennyiségű parfümöt, összeszedem a táskám és elindulok a lépcső felé, pont amikor megszólal a csengő.
- Szia. - köszönök az ajtóban álló fiúnak, aki mióta legutóbb láttam lecserélte a pólóját, mert most egy fehér darab ven rajta. Imádom, amikor fehér póló van rajta, egyszerűen csodálatosan áll rajta.
- Sikerült megírnod minden házit? - kérdezi mosolyogva.
- Igen, kb. az egész hétre...
- Akkor mehetünk? - nyújtja felém a kezét.
Mint kiderült, a pár sarokkal arrébb lévő kis kávézóba mentünk. Igazán kellemes hely, virágokkal, meg szép terítőkkel. Leültünk egy két személyes asztalhoz, és rendeltünk: Ő egy cappuccino-t, én egy forró csokit. Megint nagyon jót beszélgettünk, meg nevettünk, közben megittuk a rendelt italunkat, aztán legalább egy óra múlva Ő felált, hogy fizessen. Próbáltam ellenkezni, hogy a sajátomat kifizessem, de erre csak azt mondta, hogy Ő hívott meg, és elővette a lefegyverző mosolyát.
Ez után vissza jött, megfogta a kezem, és elindultunk. Sétánk a parkba vezetett, ahol egy padon ülve folytatjuk a beszélgetést és egymás ugratását. Majdnem olyan, mint először, de mégse. Most még sokkal felszabadultabb, még a szeme is mosolyog folyamatosan. A suliban is jobb kedvűnek láttam az elmúlt napokban. Már nem mintha előtte szomorú lett volna, csak... Most igazán boldognak tűnik. Nem tudom, hogy mi váltja ezt ki belőle, de remélem, hogy mostmár ilyen marad.
Ma is haza kísért, mint minden nap. Megálltunk egymással szemben, Ő lassan közelebb hajol, és egy pillanatra azt hiszem, hogy... meg akar csókolni, de ez a gondolat gyorsan elszáll, miután az arcomhoz hajol, hogy adjon egy puszit.
- Jóéjt.
- Köszönöm a délutánt. - és mielőtt elhajolna, megfogom az arcát, és én is egy puszit nyomok az arcára. Ezzel sikerül kicsit meglepnem Őt, és egy hatalmas mosolyt csalnom az arcára, amitől az arcom rákvörös lesz. - Jóéjt. - mondom gyorsan, aztán belépek az ajtón.
Felriadok. Egyáltalán nem értem, hogy miért álmodom újra azokat a napokat. Már rég elmúlt. El kellett múlnia. Nekem nincs Rá szükségem. Én nem akarok Róla álmodni. Nem akarom, hogy bármilyen formában is része legyen az életemnek. Nem lehet... Az órára nézek, és megállapítom, hogy alig múlt hajnali 5. Szuper. Már úgy sem tudok visszaaludni, inkább olvasok. Már nem sok van a Villámtolvaj-ból, remélem, hogy most be tudom fejezni.
Reményem teljesült, mire csörgött az ébresztő órám, már csak 2 oldal marad. Gyorsan elolvasom, aztán neki állok készülődni. Elég jó könyv, nagyon tetszik, de most nem fogom folytatni a második résszel, belekezdek valami másba. Majd délután szétnézek.
Máris itt a hétvége, ma már péntek van. Olyan furcsa, hogy idén szerdán kezdődött a tanév, de ez van.
Elég kedvetlenül lépek be a terembe, ahol még csak pár osztálytársam van jelen. Lehet, hogy kicsit korábban sikerült beérnem. De nem korábban, mint Abby.
- Sziaaa Em. - köszönt jókedvűen barátnőm.
- Szia Abby. - viszonzom kevésbé lelkesen, de azért próbálok egy mosolyt erőltetni magamra.
- Minden rendben? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel. Azt hiszem nem leszek színésznő...
- Persze. - bólintok még mindig ál-mosolyogva.
- Biztos? - veszi elő a mindent-kihúzok-belőled-előlem-úgyse-titkolhatsz-semmit tekintetét.
- Nem. - nosolyodok el kicsit, de most igazából. - Úgye meséltem neked arról a fiúról, még általánosból...
- A vöröshajú, zöld szemű álomfiú. Igen. - bólint, én pedig csak megforgatom a szemem a kijelentésére.
- Igen. Mostanában minden este vele álmodok. - sóhajtok egyet. - Nem tudom, hogy miért. Nem tudom, hogy mit csináljak.
- És nem beszélgettél, vagy találkoztál vele? - húzza fel az egyik szemöldökét.
- Nem is láttam azóta, amióta elballagtunk még csak képen sem. És nem is akarom. - teszem hozzá komoran.
- Oké. Próbálj meg ne rá gondolni. Hátha akkor nem álmodsz róla. - mondja gondolkodva.
- Hát jó. De nem hiszem, hogy az segít. - hajtom le a fejem.
- Mi nem segít? - hallom meg Ellie hangját mellőlünk.
- Öm... semmi, csak Em-nek rossz álmai vannak. - mondja Abby, mire én hálásan nézek rá. Ellie tényleg nagyon jó barátom, de... neki nem mondtam el. Abby-nek sem akartam, csak ő kihúzta belőlem. Előtte tényleg nem nagyon lehet titkolózni.
- Használj Álomfogót. Azt mondják, segít. - mondja mosolyogva. - Azt hiszem nekem van is egy otthon. Holnapra elhozom neked.
- Öm...Köszönöm. - mosolygok rá. Tényleg.
Ez után a nap kicsit jobban telt. A lányokkal egész nap hülyéskedtünk. Még mindig nem igazán kezdődött meg a tanítás, csak pár órán kezdtünk tényleg csinálni is valamit.
A csajoktól jó hétvégét kívánva elköszönök, ahogy kicsengetnek az utolsó óráról, aztán elindulok haza.
2013. július 17., szerda
Már megint?!
Na, akkor itt van a következő rész. bocsánat, hogy ilyen későn hoztam, de.. Mindegy, úgy sincs mentségem. A lényeg, hogy itt van. Remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Köszönöm annak a két embernek, aki bejelölte, hogy tovább fogja olvasni a történetet, köszönöm azoknak, akik azt pipálták ki, hogy 'Tetszik' és hogy 'Mééég!'. Köszönöm az oldalmegjelenítéseket, és hogy egyáltalán olvastok. Most képzeltben egy hatalmas ölelést küldök mindenkinek! <3
Na de, eltértem a tárgytól. Jó olvasást! :)
Este, egy gyors vacsi és fürdés után, gyorsan ágyba dőltem, kicsit kifárasztott az éjszakai olvasás, ráadásul holnap megint suli... Jó, ez mondjuk egyértelmű, hisz ma volt az évnyitó, és még csak szerda van. Délután megpróbálkoztam a könyvolvasással, több-kevesebb sikerrel, mert amikorra végre sikerült elmerülnöm A villámtolvaj-ban, keztem egyre laposabbakat pislogni. Ezért döntöttem úgy fürdés után, hogy most kivételesen nem olvasok elalvás előtt. Meg mert, tudom, hogy nem sok az esély rá, de lehet, hogy a könyv miatt álmodtam, azt amit. Őszintén remélem, hogy csak a két főszereplő gyönyörű szerelmi szála miatt volt. És hogy többet nem fordul elő. Ilyen gondolatokkal hajtom párnára a fejem, de egyszerűen nem tudok elaludni. Akármennyire is fáradtnak érzem magam, nem megy. Felülök, felkapcsolom az olvasó lámpám, kinyitom az éjeliszekrényemen fekvő könyvet, és elmerülök a sorokban. A történet tényleg teljesen magával ragad, de egy idő után elkezdek egyre nagyobbakat ásítani, majd a könyv majdnem kicsúszik a kezemből. Végül már nem is fogom fel, hogy mit olvasok, és egy újabb pislogás után már nem nyitom ki a szemem...
Mosolyogva ébredtem fel reggel, és dúdolászva készülődtem az iskolába. Igazából fogalmam sincs, hogy megtörtént-e a tegnapi nap, vagy csak egy hihetetlenül szép és valősághű álom volt-e, de ha csak egy ábránd is volt, teljesen felvillanyozott. Egyszerűen csak boldognak érzem magam. Nem utolsó sorban pedig alig várom, hogy újra lássam Őt, ennek érdekében pedig minden reggeli teendőmet igyekeztem minnél előbb elvégezni, hogy indulhassak a suliba. Még soha nem vágytam ennyire, hogy annak az intézménynek a közelében legyek. Bár, ha őszinte akarok lenni, még egyáltalán nem vártam. Furcsa, hogy egy személy mennyire meg tudja változtatni a véleményed!
Ahogy kilépek az ajtón megcsap az a semmivel össze nem téveszthető tavasz-van-de-már-majdnem-nyár érzés. Igazából nem szeretem a nyarat, mert borzalmasan meleg van. Oké, tudom, hogy ez a lényege, de akkor is! Meg lehet sülni! Borzalom! Na mindegy. Tehát kilépek az ajtón és elindulok a járdán. Egész úton a felkelő nap sugarai melengetik a bőrömet, melyek még nem égetnek, hanem kellemesen melegek. Egyszerűen csodálatos ez a nap! Ezzel a gondolattal lépek be az iskola ajtaján, majd indulok meg az osztálytermünk felé. A hajamat ma újra kiengedtem, de oldalra csatoltam, hogy rendesen látszódjon az arcom. A folyosón haladva mosolyogva köszönök oda olyan embereknek, akikkel max egyszer-kétszer beszélgettem, de varázslatosan magabiztosnak érzem magam. Egészen addig, amíg be nem lépek a termünkbe, és meg nem látom Őt. Nem tudom hogyan csinálja, de ha lehetséges, helyesebb, mint valaha. Tökéletesen felzselézett haj, fehér póló, ami egyszerűen emberfelettien áll rajta, sötét farmer és deszkás cipő. Komolyan mondom, modellnek is elmehetne... de azért inkább ne.
Éppen az egyik haverjával beszélget, és úgy állnak, hogy Ő tökéletesen rálát az ajtóra, a másik fiú pedig nekem háttal van. Amikor észreveszi, hogy belépek mosolyra húzza a száját és int egyet. Először nem merek visszainteni, mert mi van, ha nem is nekem szánta? Akkor teljesen beégnék. Ennek megelőzése érdekében először körbekémlelek magamkörül, de mivel nem látok túl sok ember, és azok is alsó évfolyamba járó diákok, visszafordulok hozzá és félénken visszaintek. Időközben a beszélgetőpartnere hátra fordult, hogy megnézze, a vörös hajú félisten kinek örül ennyire, és gonoszul rámvigyorog. Ó, hogy eddig nem ismertem fel! Hisz ez Nate! Amikor belémhasít a felismerés, elpirulok, és lehajtott fejjel a helyemre sietek. Átvágok a termen az első padhoz, majd levágom magam a székemre, kipakolok az első óránkra, tehát matekra, és előveszem az aktuális könyvemet a táskámból. Úgy csinálok, mintha olvasnék, de helyette agyalok. Ezek szerint nem csak álmodtam a tegnapot. Vagy valami hihetetlen csoda folytán hirtelen megkedvelt. Na jó, inkább az első. Viszont még mindig nem tudom, hogy hogyan történhet ez. Visszagondolok a tegnapra, ahogy ott ültünk a padon és beszélgettünk, a hangjára, a mosolyára. Ezen emlékek hatására az én szám is felfelé görbül, és belepirulok a gondolatba, hogy adott egy puszit…
- Miss Watson! – hallom meg a nevem, mire hirtelen felocsúdok a bambulásból, és rájövök, hogy az idős matektanárunk szólított meg, és most rosszalóan ingatja a fejét.
- Elnézést, tanárnő! – sütöm le a szemem. Annyira elmerültem az álmodozásban, hogy nem is vettem észre amikor bejött. Eddig sem voltam a kedvence, úgy tűnik ez nem is fog változni.
Elég unalmasan telt el ez a nap is, minden tanár leadta az anyagát, legalább 3-szor figyelmeztette az osztályt, hogy mindjárt év vége, meg hogy tanuljunk, és a többi... És még majd egy hónap van hátra a suliból... Mindegy. A reggelhez képest kicsit rossz kedvűen léptem ki a suli ajtaján. Ma hozzám se szólt. Lehet, hogy mégsem érezte magát olyan jól, mint amennyire hittem, és már nem akar velem többet beszélni sem. Vagy ami rosszabb, csak megjátszotta az egészet, és aztán jót röhögnek rajtam Nate-tel. De Ő nem csinálna ilyet! Azt hiszem...
- Emily! - hallom meg a nevem a hátam mögül. Meglepettem megfordulok, és Őt látom felém közeledni a járdán. Mit keres Ő itt? Nem is erre lakik...
- Szia! - köszönök még mindig meglepetten.
- Hova tartasz? - kérdezi mellém érve.
- Öm... a könyvtárba. - felelem zavartan. Igaz, hogy Ő még sosem bántott azért. mert könyvmoly vagyok.
- Az szuper. - vágja zsebre a kezét, majd elkezd egyik lábáról a másikra állva billegni. Olyan, mintha... zavarban lenne. Okééé, na de miért? - Veled... veled mehetek? - kérdezi elgondolkodva, majd a szemembe néz. Teljesen ledöbbnek. Mivan?! Mostmár ideje lenne felébrednem, mert ez bizos, hogy csak álom. Hogy Ő könyvárba a karjon jönni velem?
- Hát... ahogy gondolod. - mondom végül. - De azt tudnod kell, hogy én órákig szoktam válogatni...
- Időnk, mint a tenger. - néz rám mosolyogva, majd tovább indul a járdán. Észbe kapok és én is csatlakozok hozzá. A lábamat nézve gyaloglok mellette, majd Rá nézek:
- És te mit csinálsz erre? - teszem fel az engem most legjobban érdeklő kérdést. Az ellenkező irányban lakik, nem tudom, mi dolga lenne erre. Rám néz, halványan elmosolyodik, majd kinyitja előttem a könyvtár nagy bejárati ajtaját, mert idő közben megérkeztünk. Szerencsére városunk hatalmas könyvtárral rendelkezik, ami pár éve lett felújjítva, vagyis inkább újjá építve, ezért elég modern, és egyszerűen gyönyörű. Három emeletes építmény, melynek falai szinte csak ablakokból állnak, ezért a napfény állandóan bevilágítja a helyet. (Természetesen kivéve éjszaka.) Még csak a nagy előcsarnokba lépünk be, de már megcsap az a semmivel össze nem téveszthető könyvtár-illat. Ez a második otthonom, nagyon szeretek itt lenni. Szerintem az egyik legcsodálatosabb hely a Földön. Aztán eszembe jut, hogy most kivételesen nem vagyok egyedül...
- Szép hely. - bólint elismerően, miközben alaposan körül néz. Én csak elmosolyodok, ahogy nézem a forgolódó fiút, aki valószínűleg még sosem járt itt. Feltételezésemet szóvá is teszem:
- Nem jártál még itt?
- Nem, nem szoktam olvasni. - válaszolja furcsa kifejezéssel az arcán. Ilyet nem is feltételeztem róla, de akkor is kicsit csalódott érzés kerített hatalmába, de gyorsan el is hesegettem. Az nem fontos, hogy olvas-e vagy nem, az a fontos, hogy elfogadja, hogy én olvasok. Nem is keveset...
- Hát jó, akkor menjünk fel az emeletre. - mutatok az emelet felé. Ő csak bólint, és egymás mellet elindulunk a lépcsőn. Amikor felérünk, én odaviszem könyvtároshoz a könyveimet, amiket visszahoztam, majd nekiindulok a könyvekkel teli polcok közé, hogy keressek magamnak új olvasnivalót. Néhány sorral arrébb meg is pillantok egy könyvet, amit már rég el akartam olvasni, egy sorozat harmadik része. Az egyetlen akadály, hogy a legfelső polcon van, amit pont nem érek el... Fenébe az alacsonyságommal! Megpróbálok óvatosan felugrani, hogy ne borítsam fel a faépítményt, de elérjem a könyvet. A harmadik vagy negyedik ugrás után sem sikerül elérnem a céltárgyat, ezért idegesen fújtatok egyet:
- Ez nem igaz!
- Segítsek? - kérdezi egy hang a hátam mögül, mire ijedtemben összerezzenek. - Nem akartalak megijeszteni. - mondja komolyan, de ahogy megfordulok, látom az apró nevetőráncokat a szeménél.
- Igen. Nem érem el. - mutatok a könyvre.
- Majd én. - tol óvatosan félre, majd simán felnyúl és leemeli a tárgyat. Na igen, annak könnyű, aki majd' egy fejjel magasabb nálam... - Tessék. - nyújtja felém mosolyogva a 'kincset', amit én elpirulva veszek át.
- Köszönöm. - motyogom leginkább a lábamnak, majd elindulok a polc mentén. Átmegyek egy másik sorba, a szememmel gyorsan végigfutom a könyvek gerincén a címet és a szerzőt, néhányat leemelek és elolvasom miről szólnak. Lassan haladok a sorok között, a kezemben csak gyűlnek az olvasásra váró művek. Észre sem veszem az idő múlását, csak akkor, amikor előveszem a telefonom, és meglátom, hogy két teljes órája bóklászok itt... Teljesen belefeledkeztem a válogatásba! Jaj, és Ő? Lehet, hogy már elment, mert rám unt...
Ezek után kicsit lehangolva megyek oda a könyvtárosnőhöz, aki kedvesen mosolyog rám, majd beolvassa a könyvek kódját, én pedig elindulok lefelé. A földszinten járok és már nyitnám ki az ajtót, amikor megpillantok egy vörös fejet... Egy hatalmas megkönnyebbülő sóhaj szakad fel belőlem, amikor rám emeli a tekintetét, feláll a számítógéptől, és elindul felém. Ó, hát persze! A gépterem! Ez hogy nem jutott eszembe! Megunta a könyveket, ezért lejött netezni. Még jó, hogy ilyen is van a könyvtárban.
- Sikerült kivenned az egész könyvtárat? - kérdezi pimaszul mosolyogva.
- Nem, sajnos annyi könyvet nem lehet egyszerre kihozni. - sóhajtok lemondóan, majd mosolyogva Ránézek.
- Akkor mehetünk? - kérdezi kinyitva előttem az ajtót. - Hölgyem - hajtja meg a fejét előttem.
- Köszönöm, Uram. - pukedlizek, és kilépak az ajtón. Annyira imádom, amikor ilyen... bolond. Seperc alatt fel tudja dobni a kedvem.
- És most? - kérdezi hátrafelé gyalogolva, hogy rám tudjon nézni.
- Hát... nekem haza kell mennem. - felelem elgondolkodva.
- Akkor hazakísérlek. - bólint lemondóan.
- Hát jó.
Amikor odaérünk a házunkhoz, mind a ketten megállunk és egymásra nézünk.
- Hát akkor... - kezdi Ő megtörni a csendet. Nem úgy néz ki, mint aki nagyon el akar menni...
- Nem szeretnél bejönni? - kérdezem hirtelen, mire Ő kicsit meglepődik, de mosolyogva bólint:
- Ha nem zavarok.
- Dehogy is! A szüleim nincsennek itthon. - legyintek.
Odalépk, kinyitom az ajtót, majd magam elé engedem Őt. Kilép a cipőjéből, én meg még szenvedek egy ideig a Converse-mel.
- Nyugodtan ülj le a nappaliban. - mutatok a helység felé. - Én feldobom a szobámba a táskám.
Így is teszek, de lefelé jövet kicsit megállok a tükörnél, és megigazítom a hajam. Nem vagyok olyan, aki minden tükörnél kényszeresen megáll, de... Azért csak Ő van a nappalinkban...
- Itt is vagyok. - lépek be hozzá, aki a krémszínű kanapénkon ül, és most éppen rám néz. - Öm... Kérsz valamit?
- Valamit inni. - bólint. Átmegyek a konyhába, és előveszek egy poharat:
- Öm... van itthon... víz, víz, és... víz. Mit kérsz? - kérdezem Őt, aki idő közben leült a pulthoz.
- Nehéz kérdés... - mondja elgondolkozva. - De azt hiszem, hogy vizet, köszönöm.
Kitöltöm az üdítőt, majd elé teszem a poharat. Elkezdünk beszélgetni, viccelődni. Az idő csak úgy száguld. Annyira... hihetetlen ez az egész. Viszont egy kérdés még mindig foglalkoztat. Amire nem válaszolt...
- Mit csináltál a könyvtárnál? - teszem fel a kérdést, mire Ő... elpirul? Nem, biztos a fényviszonyok miatt, hisz már megy le a nap.
- Igazából... - kezdi. Azaz kezdené, de az ajtó nyílása félbe szakítja:
- Szia, Emily! - hallom meg anyukám hangját a bejárati ajtótól. - Képzeld, ma láttam... Oh - lepődik meg, ahogy meglátja Őt. - Nem is tudtam, hogy áthívtál valakit.
- Nem, én csak... - kezdeném, de Ő közbevág.
- Csak beugrottam, de most megyek is. - áll fel.
- Ó, nem, maradhatsz nyugodtan! - kezd el mentegetőzni anya. - Csak... Emily nem igazán szokta áthívni a barátait. - kijelentésére nem kicsit vörösödik a fejem.
- Nem, tényleg mennem kell. - mondja Ő, majd elindul az ajtó felé. Én követem, majd kinyitom a kaput. - Köszönöm, hogy áthívtál. - mosolyog rám.
- Szívesen, máskor is. - Te jó ég! Milyen vörös lehet már a fejem?!
- Szavadon foglak! - mondja pimaszul. Istenem, az a mosoly! - De mostmár tényleg mennem kell. - mondja, majd még hozzám lép. - Jó éjt, Emily. - Az arcomhoz hajol, majd egy puszit nyom rá, azután gyorsan megfordul, és elmegy.
- Jó éjt. - suttogom távolodó alakja utánna.
Hirtelen ébredek fel, szaporán veszem a levegőt. Ez nem igaz, már megint! Már megint Vele álmodtam! A vilámtolvaj-ban az ég-világon semmi romantikus nincs! Mostmár a könyvre nem foghatom. De mit jelent ez?
Amikor végre sikeresen normalizálom a légzésem, felkelek az égyból, és elkezdek a sulihoz készülődni, és a sulira koncentrálni. Ma már rendesen megkezdődik a tanítás, hiába, hogy tegnap volt az évnyitó. Gyorsan elkészülök, majd az órámra nézve megállapítom, hogy még van időm, ezért a kezembe veszem a tegnapi könyvet, és elkezdem olvasni. Sajnos olyannyira belemerülök az olvasásba, hogy amikor föleszmélek, rájövök, hogy 10 perc múlva becsöngetnek... Te jó ég! El fogok késni! Mint egy őrült rohank le a lépcsőn, veszem fel a cipőm, kapom fel a táskám, és szinte futva indulok meg a járdán a suli felé. Jaj, én nem szoktam elkésni! Főleg nem az első tanítási napon!
Pont akkor rontok be a suli ajtaján, amikor megszólal a csengő, aztán elkezdek felrohanni a lépcsőn a termünkbe. Pont a tanár előtt esek be, aki csak rosszalóan megrázza a fejét, majd elkezdi az órát.
Az órák szinte úgy telnek el, mint a villám, mert ahhoz képest, hogy rendes órákat kellene tartanunk, a legtöbb tanár (leginkább az osztály kérésére) rákérdez, hogy milyen volt a nyáriszünetünk, szóval leginkább beszélgetéssel telt a nap. Bár a csajokkal egész szünetben tartottuk a kapcsolatot, mégis egymás szavába vágva meséltünk egymásnak, mi történt velünk a szünetben.
Az utolsó óránk után elköszönök a barátaimtól, hazabaktatok, és otthon gondolkodás nélkül bedőlök az ágyamba. Egy nagy sóhajtás után rájövök, hogy éhes vagyok, ezért lemegyek a konyhába, és összeszedek pár ehető dolgot, majd visszamegyek a szobámba és leülök netezni.
Na de, eltértem a tárgytól. Jó olvasást! :)
Este, egy gyors vacsi és fürdés után, gyorsan ágyba dőltem, kicsit kifárasztott az éjszakai olvasás, ráadásul holnap megint suli... Jó, ez mondjuk egyértelmű, hisz ma volt az évnyitó, és még csak szerda van. Délután megpróbálkoztam a könyvolvasással, több-kevesebb sikerrel, mert amikorra végre sikerült elmerülnöm A villámtolvaj-ban, keztem egyre laposabbakat pislogni. Ezért döntöttem úgy fürdés után, hogy most kivételesen nem olvasok elalvás előtt. Meg mert, tudom, hogy nem sok az esély rá, de lehet, hogy a könyv miatt álmodtam, azt amit. Őszintén remélem, hogy csak a két főszereplő gyönyörű szerelmi szála miatt volt. És hogy többet nem fordul elő. Ilyen gondolatokkal hajtom párnára a fejem, de egyszerűen nem tudok elaludni. Akármennyire is fáradtnak érzem magam, nem megy. Felülök, felkapcsolom az olvasó lámpám, kinyitom az éjeliszekrényemen fekvő könyvet, és elmerülök a sorokban. A történet tényleg teljesen magával ragad, de egy idő után elkezdek egyre nagyobbakat ásítani, majd a könyv majdnem kicsúszik a kezemből. Végül már nem is fogom fel, hogy mit olvasok, és egy újabb pislogás után már nem nyitom ki a szemem...
Mosolyogva ébredtem fel reggel, és dúdolászva készülődtem az iskolába. Igazából fogalmam sincs, hogy megtörtént-e a tegnapi nap, vagy csak egy hihetetlenül szép és valősághű álom volt-e, de ha csak egy ábránd is volt, teljesen felvillanyozott. Egyszerűen csak boldognak érzem magam. Nem utolsó sorban pedig alig várom, hogy újra lássam Őt, ennek érdekében pedig minden reggeli teendőmet igyekeztem minnél előbb elvégezni, hogy indulhassak a suliba. Még soha nem vágytam ennyire, hogy annak az intézménynek a közelében legyek. Bár, ha őszinte akarok lenni, még egyáltalán nem vártam. Furcsa, hogy egy személy mennyire meg tudja változtatni a véleményed!
Ahogy kilépek az ajtón megcsap az a semmivel össze nem téveszthető tavasz-van-de-már-majdnem-nyár érzés. Igazából nem szeretem a nyarat, mert borzalmasan meleg van. Oké, tudom, hogy ez a lényege, de akkor is! Meg lehet sülni! Borzalom! Na mindegy. Tehát kilépek az ajtón és elindulok a járdán. Egész úton a felkelő nap sugarai melengetik a bőrömet, melyek még nem égetnek, hanem kellemesen melegek. Egyszerűen csodálatos ez a nap! Ezzel a gondolattal lépek be az iskola ajtaján, majd indulok meg az osztálytermünk felé. A hajamat ma újra kiengedtem, de oldalra csatoltam, hogy rendesen látszódjon az arcom. A folyosón haladva mosolyogva köszönök oda olyan embereknek, akikkel max egyszer-kétszer beszélgettem, de varázslatosan magabiztosnak érzem magam. Egészen addig, amíg be nem lépek a termünkbe, és meg nem látom Őt. Nem tudom hogyan csinálja, de ha lehetséges, helyesebb, mint valaha. Tökéletesen felzselézett haj, fehér póló, ami egyszerűen emberfelettien áll rajta, sötét farmer és deszkás cipő. Komolyan mondom, modellnek is elmehetne... de azért inkább ne.
Éppen az egyik haverjával beszélget, és úgy állnak, hogy Ő tökéletesen rálát az ajtóra, a másik fiú pedig nekem háttal van. Amikor észreveszi, hogy belépek mosolyra húzza a száját és int egyet. Először nem merek visszainteni, mert mi van, ha nem is nekem szánta? Akkor teljesen beégnék. Ennek megelőzése érdekében először körbekémlelek magamkörül, de mivel nem látok túl sok ember, és azok is alsó évfolyamba járó diákok, visszafordulok hozzá és félénken visszaintek. Időközben a beszélgetőpartnere hátra fordult, hogy megnézze, a vörös hajú félisten kinek örül ennyire, és gonoszul rámvigyorog. Ó, hogy eddig nem ismertem fel! Hisz ez Nate! Amikor belémhasít a felismerés, elpirulok, és lehajtott fejjel a helyemre sietek. Átvágok a termen az első padhoz, majd levágom magam a székemre, kipakolok az első óránkra, tehát matekra, és előveszem az aktuális könyvemet a táskámból. Úgy csinálok, mintha olvasnék, de helyette agyalok. Ezek szerint nem csak álmodtam a tegnapot. Vagy valami hihetetlen csoda folytán hirtelen megkedvelt. Na jó, inkább az első. Viszont még mindig nem tudom, hogy hogyan történhet ez. Visszagondolok a tegnapra, ahogy ott ültünk a padon és beszélgettünk, a hangjára, a mosolyára. Ezen emlékek hatására az én szám is felfelé görbül, és belepirulok a gondolatba, hogy adott egy puszit…
- Miss Watson! – hallom meg a nevem, mire hirtelen felocsúdok a bambulásból, és rájövök, hogy az idős matektanárunk szólított meg, és most rosszalóan ingatja a fejét.
- Elnézést, tanárnő! – sütöm le a szemem. Annyira elmerültem az álmodozásban, hogy nem is vettem észre amikor bejött. Eddig sem voltam a kedvence, úgy tűnik ez nem is fog változni.
Elég unalmasan telt el ez a nap is, minden tanár leadta az anyagát, legalább 3-szor figyelmeztette az osztályt, hogy mindjárt év vége, meg hogy tanuljunk, és a többi... És még majd egy hónap van hátra a suliból... Mindegy. A reggelhez képest kicsit rossz kedvűen léptem ki a suli ajtaján. Ma hozzám se szólt. Lehet, hogy mégsem érezte magát olyan jól, mint amennyire hittem, és már nem akar velem többet beszélni sem. Vagy ami rosszabb, csak megjátszotta az egészet, és aztán jót röhögnek rajtam Nate-tel. De Ő nem csinálna ilyet! Azt hiszem...
- Emily! - hallom meg a nevem a hátam mögül. Meglepettem megfordulok, és Őt látom felém közeledni a járdán. Mit keres Ő itt? Nem is erre lakik...
- Szia! - köszönök még mindig meglepetten.
- Hova tartasz? - kérdezi mellém érve.
- Öm... a könyvtárba. - felelem zavartan. Igaz, hogy Ő még sosem bántott azért. mert könyvmoly vagyok.
- Az szuper. - vágja zsebre a kezét, majd elkezd egyik lábáról a másikra állva billegni. Olyan, mintha... zavarban lenne. Okééé, na de miért? - Veled... veled mehetek? - kérdezi elgondolkodva, majd a szemembe néz. Teljesen ledöbbnek. Mivan?! Mostmár ideje lenne felébrednem, mert ez bizos, hogy csak álom. Hogy Ő könyvárba a karjon jönni velem?
- Hát... ahogy gondolod. - mondom végül. - De azt tudnod kell, hogy én órákig szoktam válogatni...
- Időnk, mint a tenger. - néz rám mosolyogva, majd tovább indul a járdán. Észbe kapok és én is csatlakozok hozzá. A lábamat nézve gyaloglok mellette, majd Rá nézek:
- És te mit csinálsz erre? - teszem fel az engem most legjobban érdeklő kérdést. Az ellenkező irányban lakik, nem tudom, mi dolga lenne erre. Rám néz, halványan elmosolyodik, majd kinyitja előttem a könyvtár nagy bejárati ajtaját, mert idő közben megérkeztünk. Szerencsére városunk hatalmas könyvtárral rendelkezik, ami pár éve lett felújjítva, vagyis inkább újjá építve, ezért elég modern, és egyszerűen gyönyörű. Három emeletes építmény, melynek falai szinte csak ablakokból állnak, ezért a napfény állandóan bevilágítja a helyet. (Természetesen kivéve éjszaka.) Még csak a nagy előcsarnokba lépünk be, de már megcsap az a semmivel össze nem téveszthető könyvtár-illat. Ez a második otthonom, nagyon szeretek itt lenni. Szerintem az egyik legcsodálatosabb hely a Földön. Aztán eszembe jut, hogy most kivételesen nem vagyok egyedül...
- Szép hely. - bólint elismerően, miközben alaposan körül néz. Én csak elmosolyodok, ahogy nézem a forgolódó fiút, aki valószínűleg még sosem járt itt. Feltételezésemet szóvá is teszem:
- Nem jártál még itt?
- Nem, nem szoktam olvasni. - válaszolja furcsa kifejezéssel az arcán. Ilyet nem is feltételeztem róla, de akkor is kicsit csalódott érzés kerített hatalmába, de gyorsan el is hesegettem. Az nem fontos, hogy olvas-e vagy nem, az a fontos, hogy elfogadja, hogy én olvasok. Nem is keveset...
- Hát jó, akkor menjünk fel az emeletre. - mutatok az emelet felé. Ő csak bólint, és egymás mellet elindulunk a lépcsőn. Amikor felérünk, én odaviszem könyvtároshoz a könyveimet, amiket visszahoztam, majd nekiindulok a könyvekkel teli polcok közé, hogy keressek magamnak új olvasnivalót. Néhány sorral arrébb meg is pillantok egy könyvet, amit már rég el akartam olvasni, egy sorozat harmadik része. Az egyetlen akadály, hogy a legfelső polcon van, amit pont nem érek el... Fenébe az alacsonyságommal! Megpróbálok óvatosan felugrani, hogy ne borítsam fel a faépítményt, de elérjem a könyvet. A harmadik vagy negyedik ugrás után sem sikerül elérnem a céltárgyat, ezért idegesen fújtatok egyet:
- Ez nem igaz!
- Segítsek? - kérdezi egy hang a hátam mögül, mire ijedtemben összerezzenek. - Nem akartalak megijeszteni. - mondja komolyan, de ahogy megfordulok, látom az apró nevetőráncokat a szeménél.
- Igen. Nem érem el. - mutatok a könyvre.
- Majd én. - tol óvatosan félre, majd simán felnyúl és leemeli a tárgyat. Na igen, annak könnyű, aki majd' egy fejjel magasabb nálam... - Tessék. - nyújtja felém mosolyogva a 'kincset', amit én elpirulva veszek át.
- Köszönöm. - motyogom leginkább a lábamnak, majd elindulok a polc mentén. Átmegyek egy másik sorba, a szememmel gyorsan végigfutom a könyvek gerincén a címet és a szerzőt, néhányat leemelek és elolvasom miről szólnak. Lassan haladok a sorok között, a kezemben csak gyűlnek az olvasásra váró művek. Észre sem veszem az idő múlását, csak akkor, amikor előveszem a telefonom, és meglátom, hogy két teljes órája bóklászok itt... Teljesen belefeledkeztem a válogatásba! Jaj, és Ő? Lehet, hogy már elment, mert rám unt...
Ezek után kicsit lehangolva megyek oda a könyvtárosnőhöz, aki kedvesen mosolyog rám, majd beolvassa a könyvek kódját, én pedig elindulok lefelé. A földszinten járok és már nyitnám ki az ajtót, amikor megpillantok egy vörös fejet... Egy hatalmas megkönnyebbülő sóhaj szakad fel belőlem, amikor rám emeli a tekintetét, feláll a számítógéptől, és elindul felém. Ó, hát persze! A gépterem! Ez hogy nem jutott eszembe! Megunta a könyveket, ezért lejött netezni. Még jó, hogy ilyen is van a könyvtárban.
- Sikerült kivenned az egész könyvtárat? - kérdezi pimaszul mosolyogva.
- Nem, sajnos annyi könyvet nem lehet egyszerre kihozni. - sóhajtok lemondóan, majd mosolyogva Ránézek.
- Akkor mehetünk? - kérdezi kinyitva előttem az ajtót. - Hölgyem - hajtja meg a fejét előttem.
- Köszönöm, Uram. - pukedlizek, és kilépak az ajtón. Annyira imádom, amikor ilyen... bolond. Seperc alatt fel tudja dobni a kedvem.
- És most? - kérdezi hátrafelé gyalogolva, hogy rám tudjon nézni.
- Hát... nekem haza kell mennem. - felelem elgondolkodva.
- Akkor hazakísérlek. - bólint lemondóan.
- Hát jó.
Amikor odaérünk a házunkhoz, mind a ketten megállunk és egymásra nézünk.
- Hát akkor... - kezdi Ő megtörni a csendet. Nem úgy néz ki, mint aki nagyon el akar menni...
- Nem szeretnél bejönni? - kérdezem hirtelen, mire Ő kicsit meglepődik, de mosolyogva bólint:
- Ha nem zavarok.
- Dehogy is! A szüleim nincsennek itthon. - legyintek.
Odalépk, kinyitom az ajtót, majd magam elé engedem Őt. Kilép a cipőjéből, én meg még szenvedek egy ideig a Converse-mel.
- Nyugodtan ülj le a nappaliban. - mutatok a helység felé. - Én feldobom a szobámba a táskám.
Így is teszek, de lefelé jövet kicsit megállok a tükörnél, és megigazítom a hajam. Nem vagyok olyan, aki minden tükörnél kényszeresen megáll, de... Azért csak Ő van a nappalinkban...
- Itt is vagyok. - lépek be hozzá, aki a krémszínű kanapénkon ül, és most éppen rám néz. - Öm... Kérsz valamit?
- Valamit inni. - bólint. Átmegyek a konyhába, és előveszek egy poharat:
- Öm... van itthon... víz, víz, és... víz. Mit kérsz? - kérdezem Őt, aki idő közben leült a pulthoz.
- Nehéz kérdés... - mondja elgondolkozva. - De azt hiszem, hogy vizet, köszönöm.
Kitöltöm az üdítőt, majd elé teszem a poharat. Elkezdünk beszélgetni, viccelődni. Az idő csak úgy száguld. Annyira... hihetetlen ez az egész. Viszont egy kérdés még mindig foglalkoztat. Amire nem válaszolt...
- Mit csináltál a könyvtárnál? - teszem fel a kérdést, mire Ő... elpirul? Nem, biztos a fényviszonyok miatt, hisz már megy le a nap.
- Igazából... - kezdi. Azaz kezdené, de az ajtó nyílása félbe szakítja:
- Szia, Emily! - hallom meg anyukám hangját a bejárati ajtótól. - Képzeld, ma láttam... Oh - lepődik meg, ahogy meglátja Őt. - Nem is tudtam, hogy áthívtál valakit.
- Nem, én csak... - kezdeném, de Ő közbevág.
- Csak beugrottam, de most megyek is. - áll fel.
- Ó, nem, maradhatsz nyugodtan! - kezd el mentegetőzni anya. - Csak... Emily nem igazán szokta áthívni a barátait. - kijelentésére nem kicsit vörösödik a fejem.
- Nem, tényleg mennem kell. - mondja Ő, majd elindul az ajtó felé. Én követem, majd kinyitom a kaput. - Köszönöm, hogy áthívtál. - mosolyog rám.
- Szívesen, máskor is. - Te jó ég! Milyen vörös lehet már a fejem?!
- Szavadon foglak! - mondja pimaszul. Istenem, az a mosoly! - De mostmár tényleg mennem kell. - mondja, majd még hozzám lép. - Jó éjt, Emily. - Az arcomhoz hajol, majd egy puszit nyom rá, azután gyorsan megfordul, és elmegy.
- Jó éjt. - suttogom távolodó alakja utánna.
Hirtelen ébredek fel, szaporán veszem a levegőt. Ez nem igaz, már megint! Már megint Vele álmodtam! A vilámtolvaj-ban az ég-világon semmi romantikus nincs! Mostmár a könyvre nem foghatom. De mit jelent ez?
Amikor végre sikeresen normalizálom a légzésem, felkelek az égyból, és elkezdek a sulihoz készülődni, és a sulira koncentrálni. Ma már rendesen megkezdődik a tanítás, hiába, hogy tegnap volt az évnyitó. Gyorsan elkészülök, majd az órámra nézve megállapítom, hogy még van időm, ezért a kezembe veszem a tegnapi könyvet, és elkezdem olvasni. Sajnos olyannyira belemerülök az olvasásba, hogy amikor föleszmélek, rájövök, hogy 10 perc múlva becsöngetnek... Te jó ég! El fogok késni! Mint egy őrült rohank le a lépcsőn, veszem fel a cipőm, kapom fel a táskám, és szinte futva indulok meg a járdán a suli felé. Jaj, én nem szoktam elkésni! Főleg nem az első tanítási napon!
Pont akkor rontok be a suli ajtaján, amikor megszólal a csengő, aztán elkezdek felrohanni a lépcsőn a termünkbe. Pont a tanár előtt esek be, aki csak rosszalóan megrázza a fejét, majd elkezdi az órát.
Az órák szinte úgy telnek el, mint a villám, mert ahhoz képest, hogy rendes órákat kellene tartanunk, a legtöbb tanár (leginkább az osztály kérésére) rákérdez, hogy milyen volt a nyáriszünetünk, szóval leginkább beszélgetéssel telt a nap. Bár a csajokkal egész szünetben tartottuk a kapcsolatot, mégis egymás szavába vágva meséltünk egymásnak, mi történt velünk a szünetben.
Az utolsó óránk után elköszönök a barátaimtól, hazabaktatok, és otthon gondolkodás nélkül bedőlök az ágyamba. Egy nagy sóhajtás után rájövök, hogy éhes vagyok, ezért lemegyek a konyhába, és összeszedek pár ehető dolgot, majd visszamegyek a szobámba és leülök netezni.
2013. július 8., hétfő
Az álom
Itt van az első fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Ha valami mégsem nyeri el a tetszéseteket, azt nyugodtan írjátok meg. Nem is tudom, mit mondhatnék még... Inkább csak ezt: Jó olvasást! :)
Felfokozott idegállapotban csukom be az Eleven testek című könyvet, amit most... öm... Hány óra lehet? Felveszem az éjjeli szekrényemen fekvő mobilom, és egy gomb megnyomása után döbbentem konstatálom, hogy hajnali 1 óra van. Te jó ég! Holnap suli! Nem akarhatok az első nap elkésni! Ez végre egy olyan év, amit örömmel fogok elkezdeni, mert vannak barátaim, a világ legjobb sulijába járok, senki sem piszkál azért, mert sokat olvasok, vagy mert jól tanulok... A tanárok jófejek, rendesen tanítanak, mindent elmagyaráznak... Lehetne ennél jobb? Na mindegy. Ott tartottam, hogy most fejeztem be az Eleven testeket és egyszerűen imádtam!!! Mondjuk nem sok olyan könyv van, amit én ne szeretnék. Először mondjuk kicsit félve vettem a kezembe, mert hát csak zombik, de kellemesen csalódtam. Gyönyörű történet, és már alig várom, hogy holnap ajánlhassam a csajoknak! De mostmár tényleg aludnom kell! Leteszem a könyvet a mobilom mellé az éjjeli szekrényre, majd leoltom a lámpám, és annak reményében hajtom álomra a fejem, hogy nem fognak zombik feltűnni az álmomban...
Már csak 1 hónap van hátra a suliból, aztán elballagunk. Hát, nem mondom, hogy hiányozni fog ez a suli. Sosem szerettem igazán ide járni. Valójában barátaim sincsennek, az osztálytársaim valahogy nem nagyon értékelik, ha valakinek a kedvenc elfoglaltsága az olvasás... Amióta 1. osztályos koromban megtanultam hogyan kell az egymás mögé rakott sok-sok betűt összerakni, és értelmes szavakat, mondatokat alkotni belőlük, szinte nincs olyan, hogy ne lenne a kezemben könyv. Azóta ezek a papírból készült csodák és a bennük lakozó szereplők a legjobb barátaim. Ez nem azt jelenti, hogy másokkal nem is beszélgetek, mert igen, és nem is vagyok teljesen kitagadva az osztályból, mert van amikor beszélgetek pár lánnyal, semleges dolgokról, mint például hogy milyen óra jön, és néha még a fiúkkal is beszélgetésbe elegyedek, ezek a párbeszédek, pedig nagyjából mindig így zajlanak:
"- Volt házi? - kérdezi ő.
- Igen. - felelem én.
- Ide adod? - kérdezi ő.
- Hát persze. - felelem én."
Hát nem én vagyok a társaság központja? De igazából nem is érdekel. Viszont van, akit nem szívesen hagyok itt. Ő az, aki néha (amikor a haverjai nem látják és nincsennek a közelében) rendes velem. Ő az, aki bármikor képes megnevettetni. Aki bármikor képes belémfolytani a levegőt, amikor csak meglátom a szemét, vagy a haját, vagy meghallom a bársonyos hangját... Felnézek a könyvemből, amit már vagy 10 perce meredten bámultam, és akkor meglátom Őt, ahogy felém közeledik.
- Szia, mit olvasol? - kérdezi egy ellenálhatatlan mosoly kíséretében.
- Öm, ezt... - mutatom fel az aktuális könyvem borítóját, Ő leolvassa és bólint. Te jó ég! Most miért jött ide hozzám? A haverjai itt vannak pár méterre. Ezt nem értem.
- És jó könyv? - folytatja a 'kommunikációt' még mindig mosolyogva.
- I-igen. Nagyon érdekes a történet. - mondom, és próbálom kontrolálni a hirtelen rámjött remegést.
- Igazából... - kezdi - azt szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem sétálni ma délután. - teszi fel a kérdést, közben zsebre vágja a kezét és reménykedve néz rám. Hogy mi???
- Ki lesz ott? - kérdezem döbbenten.
- Valójában csak... te meg én... - mondja zavartan. Ennél a pontnál leesett az állam. Most álmodom? Ez biztos nem igaz.
- Hát... én... nem is tudom... - makogok össze-vissza.
- Naaa - néz rám kiskutya szemekkel. - Év vége van, úgy sincs sok tanulni való. - veszi elő a legcsábítóbb mosolyát.
- Rendben. - bólintok. Nem igaz, hogy képtelen vagyok ellenálni a szemének! Szinte el sem tudom szakítani a tekintetemet a most, a zöld felsőjéhez illően zöldes árnyalatban játszó íriszétől. Hihetetlen.
- Akkor suli után átugrok érted. - mondja a győztesek mosolyával, majd vissza sétál a heverjaihoz.
Te. Jó. Ég! Ez mi volt? Akkor ez most egy randi? Csak Ő meg én. Ilyen gondolatokkal nézem még mindig Őt, ahogy épp egy sráccal beszélget, majd amikor találkozik a tekintetem Nate-ével, lesütöm a szemem és a könyvembe hajtom a fejem. Na igen, van, aki egyáltalán nem fog hiányozni. Ilyen például Nathan Butler. Egyszerűen gyűlölöm azt a fiút! Nem vagyok egy utálkozó ember, sőt! De... Nate egyszerűen kihozza belőlem. Komolyan mondom, átkozom azt a napot, amikor 5.-ben először betette az osztályba a lábát. Amikor először elkezdett haverkodni Vele. Amikor először vitte Őt a rosszba. Persze tisztában vagyok vele, hogy Neki is van saját akarata, de ez a Nate valahogy... hat rá. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de már igazán befejezhetné! Amióta itt van, Ő teljesen megváltozott. Nagyjából átvette Nate bunkó és beképzelt, mindenkitlenézek stílusát. Régen Ő nem volt ilyen! Én már csak tudom, hisz ovi óta ismerem. Mindig kedves és rendes volt velem... bár, igazából velem most sem viselkedik másképp... Csak levegőnek néz a suliban, és mindenhol, mindig, amikor ott van vele Nate. Ami az idő 95%-a. De ez ellen nem tehetek semmit. Az egyetlen dolog, ami nem változott ovi óta, az az érzés, hogy Ő nagyon fontos nekem. Emlékszem, hogy a csoporttársaink, amikor nem figyelt az ovónéni, Répafejűnek csúfolták Őt, ami miatt mindig szomorú lett, és azt kívánta, bár átszinezhetné a haját. Ilyenkor mindig tartottam benne a lelket, és mondtam Neki, hogy szerintem a többiek csak irigyek, mert az egész oviban Rajta kívül senkinek sem vörös a haja. Elmondtam, hogy ez teszi Őt különlegessé. Ettől mindig jobb lett a kedve, aztán mentünk együtt játszani. Hihetetlenül hiányzik az a sok játék és nevetés, na meg a sok együtt töltött idő. A gondolatmenetemből az ajtó csapódása ébresztett fel, ami azt jelezte, hogy belépett a tanár, tehát kezdődhet az óra.
Órák után sietve szedtem a lábam, hoyg minnél előbb haza érhessek. Hisz azt mondta, hogy suli után jön értem. Nem tudom, hogy ez Nála mennyi időt jelent.
Belépek az üres házba ( a szüleim dolgozni vannak), majd felhívom anyut, hogy megkérdezzem, elmehetek-e. Igen, én ilyen jó kislány vagyok. Amikor anya nevetve jó szórakozást kívánt, ledobom a telefont és gyorsan megebédelek. Nem tudok sokat enni, mert iszonyúan izgulok, de azért legyűröm az anyu által előkészített ételt, majd felsietek a szobámba, hogy átöltözzek. Mit szokás iylenkor felvenni? Nem akarok nagyon kiöltözni, mert az feltűnő lenne. A szekrényemből kiválasztom a kedvenc csőszárú farmerem,és egy fehér 'I love reading' felíratú pólót, aztán a fürdőszobába megyek, hogy kezdjek valamit a hajammal. A hosszú, hátközépig érő loboncomat legtöbbször kiengedve hordom, de most hirtelen felindultságból felcopfozom lófarokba. Kicsit furcsa, hogy nem lóg a szemembe, de jól áll... azt hiszem. Ebben sosem voltam jó. Mármint abban, hogy mi áll nekem jó, és mi nem. Ezért hordok csőszárú farmert, pólót és tornacipőt mindig. De nem bánom, mert kényelmes és és így szeretem.
Mivel még nem érkezett meg, leülök, hogy megírjam a házijaimat. Nagyjából egy óra múlva csöngetnek. Leszaladok, hogy ajtót nyissak, és ott áll Ő. Ő is átöltözött, most egy világoskék póló van rajta, sötét farmerrel, fekete deszkás cipővel, és tökéletesen beállított hajjal.
- Szia. - köszön zavartan, amikor én még mindig nem mozdulok meg. Ami azt illeti levegőt is elfelejtettem venni. A hangja ébreszt fel a bambulásból, mire félreállok, hogy beengedjem. - Remélem nem jöttem túl korán. - mondja hogy megtörje a csendet.
- Dehogy, csak házit írtam. - válaszolom, miközben bemegyek a konyhába. - Kérsz valamit?
- Egy pohár víz jól esne. - bólint. Kitöltöm az innivalót, és oda viszem a pulthoz, ahová leült. - Köszönöm.
- Nincs mit. - mondom elpirulva kicsit a tekintetétől, ami most ismét a pólójához illő árnyalatú, tehát kék. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de csodálatos. Hátat fordítok neki, és a hűtőhöz lépek, hogy felírjam egy cetlire apának, hogy nem leszek itthon délután, majd felragasztom azt a sok családi kép közé. Megfordulok és az Ő tekintetével találom szembe magam. - Csak írtam apának, mert már megint itthon hagyta a telefonját... - mondom, csak hogy mondjak valamit, majd amikor nem válaszol, felmutatok az emeletre és mondom: - Felmegyek a táskámért, mindjárt jövök. Ő csak bólint egyet, én pedig felsietetek a lépcsőn. A 'Hogyan égesd le magad egy fiú előtt' óra máris kezdődik! Kérem a tanulókat, hogy szorgalmasan jegyzeteljenek, nehogy lemaradjanak valamiről! Kevés ilyen szerencsétlen van, mint én. Ha így kezdem, mi lesz később? Jobb erre nem is gondolni! Nagy levegő, és menyjünk le. Minden rendben lesz, csak ne pánikolj! Felkapom a kis táskám, amiben benne van a mobilom, pénztárcám és egy... jó, senki ne nézzen hülyének, de... egy könyv. Engem megnyugtat.
Lesietek a lépcsőn, és elsétálok a konyha előtt, hogy felvegyem a tornacipőm, amikor meglátom, hogy nekem háttal a hűtőn lévő fényképeket nézegeti. Te jó ég! Ott olyan is van, ami 1000 éve készült! Meg kisbabakori képek... Á, mindegy. Legyintek és folytatom az utam. Az egyetlen dolog, amit nem szeretek a Converse-ben, hogy sokáig tart felvenni. Miután sikeresen felszenvedtem magamra, és még utoljára belenéztem a tükörbe, besétálok a konyhába.
- Indulhatunk. - szólalok meg, mire felnéz a képek tanulmányozásából. Nem röhög ki, nem is néz rám másképp. Mondjuk Ő nem is az a fajta... De... jaj, azt sem tudom, hogy mit gondoljak!
Mind a ketten elindulunk az ajtóhoz, majd Ő megelőz és kinyitja előttem.
- Köszi. - motyogom, majd kilépek az ajtón. Megvárom, amíg Ő is kilép, majd gondosan bezárom.
Egymás mellett elindulunk a közeli park felé. Amíg oda nem érünk és ülünk le egy árnyékos piros padra. Akkor törik meg a jég, és elkezdünk beszélgetni. Őszintén szólva már meg sem tudnám mondani, hogy pontosan miről, mert össze-vissza csapongtunk a témák között. Sokat nevettünk egymáson és régi emlékeken. Nagyon jól éreztem magam, és ahogy észre vettem Ő is. Legalábbis azt gondoltam. Évek óta nem láttam ilyen önfeledten nevetni, mint ma. Beszéd közben párszor körbe sétáltuk a parkot, vettünk fagyit, aztán még többet beszélgettünk. Végül a nap lassan kezdet lemenni, ezért mondtam, hogy haza kéne mennem. Ő csak belenyugvóan sóhajtott egyet, majd hazakísért. A szüleim már otthon voltak, mert fel voltak kapcsolva a villanyok.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondja, amikor felkísér az ajtónkig. A kezdődő sötétség miatt felkapcsolt lámpák ablakon keresztül kivilágító fénye miatt csillog a szeme, ami földöntúli gyönyörűséget kölcsönöz neki. Legalábbis szerintem amiatt csillog...
- Én köszönöm, hogy elhívtál, nagyon jól éreztem magam. - válaszolom elpirulva. Régen éreztem ennyire felszabadultan magam,... ennyire... önmagamnak, és ez hihetetlen.
- Jó éjt, Emily. - hajol közelebb,mire én megdermedek, majd egy puszit nyom az arcomra. És ahogy kiejtette a nevemet...
- Jó éjt. - mondom még mindig sokk hatása alatt a hátának, mire visszafordul és int egyet, majd kilép a kapunkon.
Felriadok. Szinte kapkodom a levegőt. Ez nem lehet! Hogy álmodhattam Róla?! Hisz már olyan rég óta sikerült kizárnom a fejemből, a gondolataimból és az álmaimból! Erre tessék, újra álmodtam Azt a hétfőt. Próbálom lenyugtatni magam. Azt hittem, sikerült kiölnöm magamból ezt az érzést, de akkor miért dobog hevesebben a szívem, ha csak a szeme színére gondolok? Felülök az ágyamban és megnézem az időt. Reggel 6 óra. Úgyis mindjárt kelnem kellene, visszaaludni ha akarnák se tudnék, tehát inkább elkezdek összekészülődni. Még az ünneplőmet is elő kell keresnem, mert tegnap teljesen kiment a fejemből a könyv hatására. Eszembe jut a könyv két főszereplőjének a szerelme, és a gondolatra elmosolyodok, majd eszembe jut az álom, és a mosoly lehervad az arcomról. Hogy ne gondoljak rá, inkább bedugom a fülembe a fülhallgatómat és elindítom a lejátszót. Elindul a Case closed című dal a Little Mix-től, a kedvenc lánybandámtól. Bármennyire szeretném hinni, hogy ez rám is igaz, nem megy, ezért tovább nyomok. A következő szám a What makes you beautiful a kedvenc fiúbandámtól, a One Direction-tól. A hangjuk mindig megnyugtat, és ez most sincs másképp. Meghallgatom párszor a dalt, közben unalmamban kicsit rendet csinálok a szobámban. Amikor úgy érzem, eleget szenvedtem, lemegyek a konyhába, hogy csináljak egy kakaót magamnak. Anyu már a konyhában van és kávét főz magának.
- Apa? - kérdezem, mikozben tejet öntök a bögrémbe.
- Már elment dolgozni. - feleli álmosan. - Nekem is mindjárt indulnom kell, de előtte muszáj felébrednem! - mondja, majd a frissen lefőtt kávéból tölt magának egy bögrébe, tesz bele cukrot és tejet, majd gyorsan megissza. Miután elöblítette a poharát és felém fordul, tényleg éberebbnek tűnik.
- Ma lesz az évnyitó? - kérdezi az ünneplőmre nézve. Én csak bólintok, majd megiszom a kakaóm maradékát és elmosom a bögrém.
- Az első, amit végre várok is. - mondom mosolyogva, anya felé fordulva.
- Ennek örülök, kicsim. - viszonozza a mosolyom. - Viszont - pillant a faliórára. - most indulnom kell. Legyen szép napod! - nyom egy puszit a homlokomra.
- Neked is! - mondom, majd követem a tekintetemmel, ahogy elhagyja a ház területét. - Remélem ennél csak jobb lesz... - fűzöm hozzá, csak úgy magamnak.
Hát nem sokkal lett jobb. Az évnyitó unalmas volt, mint mindig, az igazgatónk hosszú beszédével... Az ünneplőtől meg agybajt kapok, mert mindig igazgatnim kell. Jaj. Az egyetlen, akarom mondani két mentő dolog a napomban a két barátnőm volt, Abby és Ellie. Ők szórakoztattak el engem egész nap, mint mindig. A délelőtti 'eligazítás' sem volt túl érdekes, pedig az osztályfőnökünk próbálkozott, de hogyan is lehetne izgalmasan előadni az órarendet és az év menetét? Maximum énekelve... de azt inkább nem vállalnám be. Mármint nem az éneklést, hanem azt, hogy megnézem, akármennyire is imádom az osztályfőnökünket.
Az a pár óra csigalassúsággal telt el, de ébren tartott, hogy néha eszembe jutott egy-egy részlet az álmomból. Ilyenkor gondolatban megráztam magam, és megpróbáltam figyelni az elől magyarázó tanárra.
Amikor kiléptünk az iskola ajtaján kicsit fellélegeztem, aztán elköszöntem a csajoktól és hazagyalogoltam.
Most itthon ülök és nagy erőkkel próbálok a kezemben tartott könyvre koncentrálni. Kb. egy órányi próbálkozás után sikerül belemerülnöm a történetbe, és kizárni minden nem kívánt gondolatot.
Felfokozott idegállapotban csukom be az Eleven testek című könyvet, amit most... öm... Hány óra lehet? Felveszem az éjjeli szekrényemen fekvő mobilom, és egy gomb megnyomása után döbbentem konstatálom, hogy hajnali 1 óra van. Te jó ég! Holnap suli! Nem akarhatok az első nap elkésni! Ez végre egy olyan év, amit örömmel fogok elkezdeni, mert vannak barátaim, a világ legjobb sulijába járok, senki sem piszkál azért, mert sokat olvasok, vagy mert jól tanulok... A tanárok jófejek, rendesen tanítanak, mindent elmagyaráznak... Lehetne ennél jobb? Na mindegy. Ott tartottam, hogy most fejeztem be az Eleven testeket és egyszerűen imádtam!!! Mondjuk nem sok olyan könyv van, amit én ne szeretnék. Először mondjuk kicsit félve vettem a kezembe, mert hát csak zombik, de kellemesen csalódtam. Gyönyörű történet, és már alig várom, hogy holnap ajánlhassam a csajoknak! De mostmár tényleg aludnom kell! Leteszem a könyvet a mobilom mellé az éjjeli szekrényre, majd leoltom a lámpám, és annak reményében hajtom álomra a fejem, hogy nem fognak zombik feltűnni az álmomban...
Már csak 1 hónap van hátra a suliból, aztán elballagunk. Hát, nem mondom, hogy hiányozni fog ez a suli. Sosem szerettem igazán ide járni. Valójában barátaim sincsennek, az osztálytársaim valahogy nem nagyon értékelik, ha valakinek a kedvenc elfoglaltsága az olvasás... Amióta 1. osztályos koromban megtanultam hogyan kell az egymás mögé rakott sok-sok betűt összerakni, és értelmes szavakat, mondatokat alkotni belőlük, szinte nincs olyan, hogy ne lenne a kezemben könyv. Azóta ezek a papírból készült csodák és a bennük lakozó szereplők a legjobb barátaim. Ez nem azt jelenti, hogy másokkal nem is beszélgetek, mert igen, és nem is vagyok teljesen kitagadva az osztályból, mert van amikor beszélgetek pár lánnyal, semleges dolgokról, mint például hogy milyen óra jön, és néha még a fiúkkal is beszélgetésbe elegyedek, ezek a párbeszédek, pedig nagyjából mindig így zajlanak:
"- Volt házi? - kérdezi ő.
- Igen. - felelem én.
- Ide adod? - kérdezi ő.
- Hát persze. - felelem én."
Hát nem én vagyok a társaság központja? De igazából nem is érdekel. Viszont van, akit nem szívesen hagyok itt. Ő az, aki néha (amikor a haverjai nem látják és nincsennek a közelében) rendes velem. Ő az, aki bármikor képes megnevettetni. Aki bármikor képes belémfolytani a levegőt, amikor csak meglátom a szemét, vagy a haját, vagy meghallom a bársonyos hangját... Felnézek a könyvemből, amit már vagy 10 perce meredten bámultam, és akkor meglátom Őt, ahogy felém közeledik.
- Szia, mit olvasol? - kérdezi egy ellenálhatatlan mosoly kíséretében.
- Öm, ezt... - mutatom fel az aktuális könyvem borítóját, Ő leolvassa és bólint. Te jó ég! Most miért jött ide hozzám? A haverjai itt vannak pár méterre. Ezt nem értem.
- És jó könyv? - folytatja a 'kommunikációt' még mindig mosolyogva.
- I-igen. Nagyon érdekes a történet. - mondom, és próbálom kontrolálni a hirtelen rámjött remegést.
- Igazából... - kezdi - azt szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem sétálni ma délután. - teszi fel a kérdést, közben zsebre vágja a kezét és reménykedve néz rám. Hogy mi???
- Ki lesz ott? - kérdezem döbbenten.
- Valójában csak... te meg én... - mondja zavartan. Ennél a pontnál leesett az állam. Most álmodom? Ez biztos nem igaz.
- Hát... én... nem is tudom... - makogok össze-vissza.
- Naaa - néz rám kiskutya szemekkel. - Év vége van, úgy sincs sok tanulni való. - veszi elő a legcsábítóbb mosolyát.
- Rendben. - bólintok. Nem igaz, hogy képtelen vagyok ellenálni a szemének! Szinte el sem tudom szakítani a tekintetemet a most, a zöld felsőjéhez illően zöldes árnyalatban játszó íriszétől. Hihetetlen.
- Akkor suli után átugrok érted. - mondja a győztesek mosolyával, majd vissza sétál a heverjaihoz.
Te. Jó. Ég! Ez mi volt? Akkor ez most egy randi? Csak Ő meg én. Ilyen gondolatokkal nézem még mindig Őt, ahogy épp egy sráccal beszélget, majd amikor találkozik a tekintetem Nate-ével, lesütöm a szemem és a könyvembe hajtom a fejem. Na igen, van, aki egyáltalán nem fog hiányozni. Ilyen például Nathan Butler. Egyszerűen gyűlölöm azt a fiút! Nem vagyok egy utálkozó ember, sőt! De... Nate egyszerűen kihozza belőlem. Komolyan mondom, átkozom azt a napot, amikor 5.-ben először betette az osztályba a lábát. Amikor először elkezdett haverkodni Vele. Amikor először vitte Őt a rosszba. Persze tisztában vagyok vele, hogy Neki is van saját akarata, de ez a Nate valahogy... hat rá. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de már igazán befejezhetné! Amióta itt van, Ő teljesen megváltozott. Nagyjából átvette Nate bunkó és beképzelt, mindenkitlenézek stílusát. Régen Ő nem volt ilyen! Én már csak tudom, hisz ovi óta ismerem. Mindig kedves és rendes volt velem... bár, igazából velem most sem viselkedik másképp... Csak levegőnek néz a suliban, és mindenhol, mindig, amikor ott van vele Nate. Ami az idő 95%-a. De ez ellen nem tehetek semmit. Az egyetlen dolog, ami nem változott ovi óta, az az érzés, hogy Ő nagyon fontos nekem. Emlékszem, hogy a csoporttársaink, amikor nem figyelt az ovónéni, Répafejűnek csúfolták Őt, ami miatt mindig szomorú lett, és azt kívánta, bár átszinezhetné a haját. Ilyenkor mindig tartottam benne a lelket, és mondtam Neki, hogy szerintem a többiek csak irigyek, mert az egész oviban Rajta kívül senkinek sem vörös a haja. Elmondtam, hogy ez teszi Őt különlegessé. Ettől mindig jobb lett a kedve, aztán mentünk együtt játszani. Hihetetlenül hiányzik az a sok játék és nevetés, na meg a sok együtt töltött idő. A gondolatmenetemből az ajtó csapódása ébresztett fel, ami azt jelezte, hogy belépett a tanár, tehát kezdődhet az óra.
Órák után sietve szedtem a lábam, hoyg minnél előbb haza érhessek. Hisz azt mondta, hogy suli után jön értem. Nem tudom, hogy ez Nála mennyi időt jelent.
Belépek az üres házba ( a szüleim dolgozni vannak), majd felhívom anyut, hogy megkérdezzem, elmehetek-e. Igen, én ilyen jó kislány vagyok. Amikor anya nevetve jó szórakozást kívánt, ledobom a telefont és gyorsan megebédelek. Nem tudok sokat enni, mert iszonyúan izgulok, de azért legyűröm az anyu által előkészített ételt, majd felsietek a szobámba, hogy átöltözzek. Mit szokás iylenkor felvenni? Nem akarok nagyon kiöltözni, mert az feltűnő lenne. A szekrényemből kiválasztom a kedvenc csőszárú farmerem,és egy fehér 'I love reading' felíratú pólót, aztán a fürdőszobába megyek, hogy kezdjek valamit a hajammal. A hosszú, hátközépig érő loboncomat legtöbbször kiengedve hordom, de most hirtelen felindultságból felcopfozom lófarokba. Kicsit furcsa, hogy nem lóg a szemembe, de jól áll... azt hiszem. Ebben sosem voltam jó. Mármint abban, hogy mi áll nekem jó, és mi nem. Ezért hordok csőszárú farmert, pólót és tornacipőt mindig. De nem bánom, mert kényelmes és és így szeretem.
Mivel még nem érkezett meg, leülök, hogy megírjam a házijaimat. Nagyjából egy óra múlva csöngetnek. Leszaladok, hogy ajtót nyissak, és ott áll Ő. Ő is átöltözött, most egy világoskék póló van rajta, sötét farmerrel, fekete deszkás cipővel, és tökéletesen beállított hajjal.
- Szia. - köszön zavartan, amikor én még mindig nem mozdulok meg. Ami azt illeti levegőt is elfelejtettem venni. A hangja ébreszt fel a bambulásból, mire félreállok, hogy beengedjem. - Remélem nem jöttem túl korán. - mondja hogy megtörje a csendet.
- Dehogy, csak házit írtam. - válaszolom, miközben bemegyek a konyhába. - Kérsz valamit?
- Egy pohár víz jól esne. - bólint. Kitöltöm az innivalót, és oda viszem a pulthoz, ahová leült. - Köszönöm.
- Nincs mit. - mondom elpirulva kicsit a tekintetétől, ami most ismét a pólójához illő árnyalatú, tehát kék. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de csodálatos. Hátat fordítok neki, és a hűtőhöz lépek, hogy felírjam egy cetlire apának, hogy nem leszek itthon délután, majd felragasztom azt a sok családi kép közé. Megfordulok és az Ő tekintetével találom szembe magam. - Csak írtam apának, mert már megint itthon hagyta a telefonját... - mondom, csak hogy mondjak valamit, majd amikor nem válaszol, felmutatok az emeletre és mondom: - Felmegyek a táskámért, mindjárt jövök. Ő csak bólint egyet, én pedig felsietetek a lépcsőn. A 'Hogyan égesd le magad egy fiú előtt' óra máris kezdődik! Kérem a tanulókat, hogy szorgalmasan jegyzeteljenek, nehogy lemaradjanak valamiről! Kevés ilyen szerencsétlen van, mint én. Ha így kezdem, mi lesz később? Jobb erre nem is gondolni! Nagy levegő, és menyjünk le. Minden rendben lesz, csak ne pánikolj! Felkapom a kis táskám, amiben benne van a mobilom, pénztárcám és egy... jó, senki ne nézzen hülyének, de... egy könyv. Engem megnyugtat.
Lesietek a lépcsőn, és elsétálok a konyha előtt, hogy felvegyem a tornacipőm, amikor meglátom, hogy nekem háttal a hűtőn lévő fényképeket nézegeti. Te jó ég! Ott olyan is van, ami 1000 éve készült! Meg kisbabakori képek... Á, mindegy. Legyintek és folytatom az utam. Az egyetlen dolog, amit nem szeretek a Converse-ben, hogy sokáig tart felvenni. Miután sikeresen felszenvedtem magamra, és még utoljára belenéztem a tükörbe, besétálok a konyhába.
- Indulhatunk. - szólalok meg, mire felnéz a képek tanulmányozásából. Nem röhög ki, nem is néz rám másképp. Mondjuk Ő nem is az a fajta... De... jaj, azt sem tudom, hogy mit gondoljak!
Mind a ketten elindulunk az ajtóhoz, majd Ő megelőz és kinyitja előttem.
- Köszi. - motyogom, majd kilépek az ajtón. Megvárom, amíg Ő is kilép, majd gondosan bezárom.
Egymás mellett elindulunk a közeli park felé. Amíg oda nem érünk és ülünk le egy árnyékos piros padra. Akkor törik meg a jég, és elkezdünk beszélgetni. Őszintén szólva már meg sem tudnám mondani, hogy pontosan miről, mert össze-vissza csapongtunk a témák között. Sokat nevettünk egymáson és régi emlékeken. Nagyon jól éreztem magam, és ahogy észre vettem Ő is. Legalábbis azt gondoltam. Évek óta nem láttam ilyen önfeledten nevetni, mint ma. Beszéd közben párszor körbe sétáltuk a parkot, vettünk fagyit, aztán még többet beszélgettünk. Végül a nap lassan kezdet lemenni, ezért mondtam, hogy haza kéne mennem. Ő csak belenyugvóan sóhajtott egyet, majd hazakísért. A szüleim már otthon voltak, mert fel voltak kapcsolva a villanyok.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondja, amikor felkísér az ajtónkig. A kezdődő sötétség miatt felkapcsolt lámpák ablakon keresztül kivilágító fénye miatt csillog a szeme, ami földöntúli gyönyörűséget kölcsönöz neki. Legalábbis szerintem amiatt csillog...
- Én köszönöm, hogy elhívtál, nagyon jól éreztem magam. - válaszolom elpirulva. Régen éreztem ennyire felszabadultan magam,... ennyire... önmagamnak, és ez hihetetlen.
- Jó éjt, Emily. - hajol közelebb,mire én megdermedek, majd egy puszit nyom az arcomra. És ahogy kiejtette a nevemet...
- Jó éjt. - mondom még mindig sokk hatása alatt a hátának, mire visszafordul és int egyet, majd kilép a kapunkon.
Felriadok. Szinte kapkodom a levegőt. Ez nem lehet! Hogy álmodhattam Róla?! Hisz már olyan rég óta sikerült kizárnom a fejemből, a gondolataimból és az álmaimból! Erre tessék, újra álmodtam Azt a hétfőt. Próbálom lenyugtatni magam. Azt hittem, sikerült kiölnöm magamból ezt az érzést, de akkor miért dobog hevesebben a szívem, ha csak a szeme színére gondolok? Felülök az ágyamban és megnézem az időt. Reggel 6 óra. Úgyis mindjárt kelnem kellene, visszaaludni ha akarnák se tudnék, tehát inkább elkezdek összekészülődni. Még az ünneplőmet is elő kell keresnem, mert tegnap teljesen kiment a fejemből a könyv hatására. Eszembe jut a könyv két főszereplőjének a szerelme, és a gondolatra elmosolyodok, majd eszembe jut az álom, és a mosoly lehervad az arcomról. Hogy ne gondoljak rá, inkább bedugom a fülembe a fülhallgatómat és elindítom a lejátszót. Elindul a Case closed című dal a Little Mix-től, a kedvenc lánybandámtól. Bármennyire szeretném hinni, hogy ez rám is igaz, nem megy, ezért tovább nyomok. A következő szám a What makes you beautiful a kedvenc fiúbandámtól, a One Direction-tól. A hangjuk mindig megnyugtat, és ez most sincs másképp. Meghallgatom párszor a dalt, közben unalmamban kicsit rendet csinálok a szobámban. Amikor úgy érzem, eleget szenvedtem, lemegyek a konyhába, hogy csináljak egy kakaót magamnak. Anyu már a konyhában van és kávét főz magának.
- Apa? - kérdezem, mikozben tejet öntök a bögrémbe.
- Már elment dolgozni. - feleli álmosan. - Nekem is mindjárt indulnom kell, de előtte muszáj felébrednem! - mondja, majd a frissen lefőtt kávéból tölt magának egy bögrébe, tesz bele cukrot és tejet, majd gyorsan megissza. Miután elöblítette a poharát és felém fordul, tényleg éberebbnek tűnik.
- Ma lesz az évnyitó? - kérdezi az ünneplőmre nézve. Én csak bólintok, majd megiszom a kakaóm maradékát és elmosom a bögrém.
- Az első, amit végre várok is. - mondom mosolyogva, anya felé fordulva.
- Ennek örülök, kicsim. - viszonozza a mosolyom. - Viszont - pillant a faliórára. - most indulnom kell. Legyen szép napod! - nyom egy puszit a homlokomra.
- Neked is! - mondom, majd követem a tekintetemmel, ahogy elhagyja a ház területét. - Remélem ennél csak jobb lesz... - fűzöm hozzá, csak úgy magamnak.
Hát nem sokkal lett jobb. Az évnyitó unalmas volt, mint mindig, az igazgatónk hosszú beszédével... Az ünneplőtől meg agybajt kapok, mert mindig igazgatnim kell. Jaj. Az egyetlen, akarom mondani két mentő dolog a napomban a két barátnőm volt, Abby és Ellie. Ők szórakoztattak el engem egész nap, mint mindig. A délelőtti 'eligazítás' sem volt túl érdekes, pedig az osztályfőnökünk próbálkozott, de hogyan is lehetne izgalmasan előadni az órarendet és az év menetét? Maximum énekelve... de azt inkább nem vállalnám be. Mármint nem az éneklést, hanem azt, hogy megnézem, akármennyire is imádom az osztályfőnökünket.
Az a pár óra csigalassúsággal telt el, de ébren tartott, hogy néha eszembe jutott egy-egy részlet az álmomból. Ilyenkor gondolatban megráztam magam, és megpróbáltam figyelni az elől magyarázó tanárra.
Amikor kiléptünk az iskola ajtaján kicsit fellélegeztem, aztán elköszöntem a csajoktól és hazagyalogoltam.
Most itthon ülök és nagy erőkkel próbálok a kezemben tartott könyvre koncentrálni. Kb. egy órányi próbálkozás után sikerül belemerülnöm a történetbe, és kizárni minden nem kívánt gondolatot.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)