Miért?!

 És végre itt a rész! Nagyon sajnálom ezt a rengeteg késést. Tényleg. Remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár. Na jó, tehát itt az új rész: Jó olvasást! :)

Az elmúlt, kevés alvással töltött napok meghozták az eredményüket, mert ma már 9 órakor ágybabújtam, és gyorsan el is nyomott az álom.

Olyan csodálatos álomban volt részem, mint még soha. Egy gyönyörű réten ültünk Ő meg én, virágok között, a nap 100 ágra sütött, csiripeltek a madarak... Minden olyan... varázslatos volt. Ahogy ott voltunk egymás mellett, nevetve, beszélgetve... Ő fogta a kezem, aztán mélyen a szemembe nézett, és egyre csak közelebb hajolt, míg megszűnt a távolság kettőnk között, és akkor... Na és akkor felébredtem. Jellemző. De akkor is gyönyörű volt, és ez már elég volt ahhoz, hogy mosolyogva keljek fel.
Lemegyek a konyhába, hogy megigyak egy adag kakaót, és ott találom anyut, aki a munkába készülődik. Apa már biztosan elment, ő mindig korábban kezd.
 - Mostanában különösen jó a kedved. - mondja anya, de kijelentés helyett én egy kis kérdést érzek a mondatban. Csak mosolyogva megvonom a vállam és folytatom a reggeli italom elkészítését. Egy ideig mind a kettem csendben vagyunk, majd megint anya az, aki megtöri a szótlanságot:
 - Nagyon rendesnek tűnt a barátod, aki itt volt tegnap, kár hogy nem maradt tovább.
 - Ő nem... nem igazán a barátom, csak... - mentegetőzök elpirulva. Gondoltam, hogy fel fogja még hozni.
 - Igen, értem én, tiniszerelem, milyen szép dolog is... - mondja elmélázva, mintha visszaemlékezne valamire. - Olyan boldogok voltunk, aztán... - és itt elkomorodott.
 - Mi történt? - kérdezem ilyedten.
 - Minden elromlott, a szívem pedig összetört. - látom felvillanni a fájdalmat a szemében, ahogy rám néz, de aztán összeszedi magát: - De persze ez régen történt. Nem sokkal később találtunk egymásra apáddal, akit még mindig szeretek. - mosolyodik el. Én is egy ilyen párt szeretnék találni, akit sok év múlva is még ugyanannyira, ha nem jobban, szeretek, mint amikor találkoztunk. - De most rohannom kell, mert elkések a munkából. - jelenti ki az órára nézve, majd egy puszit nyom a fejemre, és sietve elhagyja a házat. Én csak felsóhajtok, és úgy döntök, hogy lassan elindulok a suliba.
Megint legalább olyan szép reggelünk van, mint tegnap. A Nap gyönyörűen süt, az ég kék, a fák zöldek, épp most mentem neki egy oszlopnak... De tényleg. Nem vettem észre, hogy ott van és erőből levállaltam... Aúúú. Ez biztos be fog lilulni. Ritka szerencsétlen vagyok.
Végül beértem a suliba, viszont nem mondhatni, hogy sértetlenül. Még mindig fáj ott, ahol beütöttem... Aztán beléptem az osztályterembe, és elmúlt a fájdalmam. Mármint, nem történt semmi csoda, csak megláttam Őt. A padomon ül és a telefonját nyomogatja, majd mintha megérezné hogy figyelem, felnéz, és elmosolyodik ahogy meglát. Int hogy menjek oda Hozzá. Ez mondjuk egyértelmű lenne, mivel az az én padom... De Ő mit keres rajta? Már nem mintha bánnám, csak...
Kicsit zavartan, de odamegyek Hozzá, át a termen, az osztálytársaim szeme pedig rám szegeződik, és látom a kérdést a tekintetükben. Azt a kérdést, amire én magam sem tudom a választ.
 - Szia. - köszön még mindig mosolyogva, amikor mellé lépek.
 - Szia. - viszonzom a köszöntést még mindig egy kicsit döbbenten. - Öm... mit csinálsz itt?
 - Rád vártam. - adja meg a szerinte egyértelmű választ.
 - És... miért? - ezaz Emily, ez egy nagyon elmés kérdés lett! Büszke vagyok rád! Lehet, hogy nem kéne E/3 személyben beszélnem magamhoz...
 - Hogy odaadjam ezt. - emel fel maga mellől egy szál virágot. - Idefelé jövet megláttam, és... rád gondoltam. - mondja kicsit elpirulva, és felém nyújtja a fehér virágot. - Remélem tetszik.
 - Hát persze hogy tetszik! Gyönyörű! - válaszolom, és elfogadom az ajándékot, ami tényleg csodaszép. Nem nagyon értek a virágokhoz, sőt... De azt azért meg tudom állapítani, hogy igenis szép.
 - Van valami terved délutánra? - kérdezi kiváncsian rám szegezve zöld szemét.
 - Öm... hát tanulok, meg bele akarok kezdeni egy új könyvbe. Egyébként semmi. Miért? - kérdezek vissza.
 - És ez mennyi időt vesz igénybe?
 - A tanulás nagyjából másfél órát, a könyv az egész napot... - na igen, ha én belekezdek egy könyvbe... - De a könyvet máskor is ráérek elkezdeni, megvár. - próbálom menteni a helyzetet, ahogy meglátom a fiú kicsit kétségbeesett arcát.
 - Akkor... lenne kedved meginni velem valamit, miután megtanultál? - kérdezi bizonytalanul, de próbálja felölteni a megnyerő mosolyát.
 - Hát persze! - felelem kicsit döbbenten. Ez most akkor egy randi? Á, nem, biztos nem. De... csak mi megyünk, vagy lesz még ott valaki? Mondjuk a haverjai... Nate...
Úgy tűnik, a gondolataim kivetítődtek az arcomra is, mert még mindig mosolyogva hozzá teszi:
 - Csak te és én. - Tejóég! Akkor ez egy randi!!! - Akkor fél 4 körül érted megyek. - folytatja, majd leugrik a padomról, és elindul a saját helyére. Először utána akarak fordulni, de aztán megakad a szemem a nyelvtan tanáron, aki most vágta be a terem ajtaját. Kezdődhet az 'izgalmas' nyelvatan óra...
Egész nap, minden óra, szinte minden percében csak rá gondoltam. Nem igaz! Mi van velem?! Hogy csinálhatja ezt velem? A nap folyamán többször is olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Aztán hátra fordultam, de senki még csak felém se nézett. Ezek után mindig zavartan fordultam vissza a tanárhoz. Egy idő után elgondolkoztam azon, velem van-e baj? Azt sem mondhatom, hogy paranoia, hisz mitől lenne?
Utolsó órán ülve megint elfogott az az érzés. Most hátraforduljak? De mi van, ha csak beképzelem? Lehet, hogy túl sok könyvet olvasok. Meredten bámulom a matek tanárt, aki unottan 'magyarázza' az aktuális anyagot, ezzel altatva a fél osztályt. Csak azért sem nézek hátra. De még mindig itt van az érzés! Na jó, csak egy kicsit. Egy mütyürkét. Elfordítom a fejem és hátra nézek. Végigpásztázom az osztályt, és már azt hinném, hogy megint csak beképzeltem, amikor találkozik a tekintetem egy másikkal. A terem legvégéből. Egy, talán a világon a leggyönyörűbb szempárral. Most épp a kék egy sötétebb árnyalatában játszik, olyan, mint az ég odakint. A tulajdonosa rám mosolyog, amit én elpirulva viszonzok, majd a táblára emeli tekintetét, pont abban a pillanatban, amikor egy torokköszörülést hallok a padom mellől:
 - Ms Watson! Megismételné?
 - Elnézést. - fordulok a tanár felé, majd lehajtom a fejem.
 - Kérem figyeljen az órámon! - dörmögi el monoton hangján a már legalább 50-es évei környékén járó férfi.
 - Úgy lesz. - motyogom az orrom alatt. A tanár nem is foglalkozik tovább velem, inkább visszatér a tananyaghoz. Legalább már tudom, hogy nincs velem baj...
Óra után lassan pakolászok össze, mire kész vagyok, szinte már mindenki a termet is elhagyta, ha nem az iskolát is. Már Ő is biztos elsietett a haverjaival. Sóhajtok egyet és elindulok kifelé az iskolából. Végigmegyek a már szinte üres folyosókon, kilépek a hatalmas fa bejárati kapun, és lelépkedek a lépcsőn. Szétnézek és hirtelen megpillantom Őt. Az iskolától nem messze áll Nate társaságában. A fiú úgy tűnik, folyamatosan beszél hozzá, ezt abból gondolom, hogy még mutogat is, de Ő nem figyel igazán. Olyan, mintha... Mintha keresne valakit. Csak fél szemmel figyeli az előtte álló fiút, a másik szemével folyton a suliból kiáramló tömeget pásztázza. A tekintete végigvándorol az előttem lévő nevetgélő csoportokon, majd megállapodik rajtam. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán és integet nekem. Én visszaintek, és ekkorra Nate is felém fordul, és egy mindenttudó, rosszindulatú mosolyt küld felém. A hideg is kiráz tőle. Aztán mind a ketten elfordulnak, és elindulnak a járdán. Én is követem a példájukat, csak én a másik irányban haladok, kerülgetve a beszélgető fiatalokat. Ez azt jelentené, hogy rám várt?
Haza érve megebédelek, majd felbaktatok a szobámba, hogy neki álljak a háziknak. Pár matek feleadat, nyelvtan gyakorlás, töri tanulás, bioszból egy kis magolás... Mire oda érek, hogy bekészíthetek másnapra, az óra szerint 3 múlt 5 perccel. Tejóég! Még össze kell készülnöm! Még anyutól is fel kell hívnom, hogy egyáltalán elmehetek-e! Mondjuk biztos, hogy elenged, hisz tudja, hogy mindig kész a házim és mindent rendesen megtanulok. Először is tárcsázom anyát:
 - Szia Kicsim!
 - Szia, Anya! Figyelj, tudod, tegnap itt volt az a fiú... - kezdem, és már a gondolattól, hogy itt volt, hevesebben kezd verni a szívem.
 - Igen, az az aranyos fiú. Nagyon szimpatikus volt nekem. - mondja, és szinte magam előtt látom a sokat sejtető mosolyát.
 - Igen. Öm... elhívott, hogy igyak meg vele valamit... Elmehetek? - azt hiszem nyert ügyem van, mert anya elneveti magát.
 - Hát persze, hogy elmehetsz! Érezd jól magad!
 - Köszönöm, Anya! Szeretlek! - hirtelen olyan boldogság önt el, hogy az hihetetlen.
 - Szeretlek! - és bontja a vonalat. Szinte ugrálva közelítem meg a ruhás szekrényem, hogy keressek valamit, amit felvehetnék. Nekem nincsen semmi menő cuccom, azt sem tudom, hogy mostanában mi a divat. Ez engem soha nem érdekelt. De most nem tudodm, hogy mit vegyek fel. Percekig bámulom a ruháimat, majd úgy döntök, hogy a szokásosat veszem fel: a kedvenc farmerem, az egyik kedvenc pólómmal, és a kedvenc tornacipőmmel. A hajamat leengedem, beleteszek egy hajráfot, hogy ne lógjon a szemembe, magamra fújok egy minimális mennyiségű parfümöt, összeszedem a táskám és elindulok a lépcső felé, pont amikor megszólal a csengő.
 - Szia. - köszönök az ajtóban álló fiúnak, aki mióta legutóbb láttam lecserélte a pólóját, mert most egy fehér darab ven rajta. Imádom, amikor fehér póló van rajta, egyszerűen csodálatosan áll rajta.
 - Sikerült megírnod minden házit? - kérdezi mosolyogva.
 - Igen, kb. az egész hétre...
 - Akkor mehetünk? - nyújtja felém a kezét.
Mint kiderült, a pár sarokkal arrébb lévő kis kávézóba mentünk. Igazán kellemes hely, virágokkal, meg szép terítőkkel. Leültünk egy két személyes asztalhoz, és rendeltünk: Ő egy cappuccino-t, én egy forró csokit. Megint nagyon jót beszélgettünk, meg nevettünk, közben megittuk a rendelt italunkat, aztán legalább egy óra múlva Ő felált, hogy fizessen. Próbáltam ellenkezni, hogy a sajátomat kifizessem, de erre csak azt mondta, hogy Ő hívott meg, és elővette a lefegyverző mosolyát.
Ez után vissza jött, megfogta a kezem, és elindultunk. Sétánk a parkba vezetett, ahol egy padon ülve folytatjuk a beszélgetést és egymás ugratását. Majdnem olyan, mint először, de mégse. Most még sokkal felszabadultabb, még a szeme is mosolyog folyamatosan. A suliban is jobb kedvűnek láttam az elmúlt napokban. Már nem mintha előtte szomorú lett volna, csak... Most igazán boldognak tűnik. Nem tudom, hogy mi váltja ezt ki belőle, de remélem, hogy mostmár ilyen marad.
Ma is haza kísért, mint minden nap. Megálltunk egymással szemben, Ő lassan közelebb hajol, és egy pillanatra azt hiszem, hogy... meg akar csókolni, de ez a gondolat gyorsan elszáll, miután az arcomhoz hajol, hogy adjon egy puszit.
 - Jóéjt.
 - Köszönöm a délutánt. - és mielőtt elhajolna, megfogom az arcát, és én is egy puszit nyomok az arcára. Ezzel sikerül kicsit meglepnem Őt, és egy hatalmas mosolyt csalnom az arcára, amitől az arcom rákvörös lesz. - Jóéjt. - mondom gyorsan, aztán belépek az ajtón.

Felriadok. Egyáltalán nem értem, hogy miért álmodom újra azokat a napokat. Már rég elmúlt. El kellett múlnia. Nekem nincs Rá szükségem. Én nem akarok Róla álmodni. Nem akarom, hogy bármilyen formában is része legyen az életemnek. Nem lehet... Az órára nézek, és megállapítom, hogy alig múlt hajnali 5. Szuper. Már úgy sem tudok visszaaludni, inkább olvasok. Már nem sok van a Villámtolvaj-ból, remélem, hogy most be tudom fejezni.
Reményem teljesült, mire csörgött az ébresztő órám, már csak 2 oldal marad. Gyorsan elolvasom, aztán neki állok készülődni. Elég jó könyv, nagyon tetszik, de most nem fogom folytatni a második résszel, belekezdek valami másba. Majd délután szétnézek.
Máris itt a hétvége, ma már péntek van. Olyan furcsa, hogy idén szerdán kezdődött a tanév, de ez van.
Elég kedvetlenül lépek be a terembe, ahol még csak pár osztálytársam van jelen. Lehet, hogy kicsit korábban sikerült beérnem. De nem korábban, mint Abby.
 - Sziaaa Em. - köszönt jókedvűen barátnőm.
 - Szia Abby. - viszonzom kevésbé lelkesen, de azért próbálok egy mosolyt erőltetni magamra.
 - Minden rendben? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel. Azt hiszem nem leszek színésznő...
 - Persze. - bólintok még mindig ál-mosolyogva.
 - Biztos? - veszi elő a mindent-kihúzok-belőled-előlem-úgyse-titkolhatsz-semmit tekintetét.
 - Nem. - nosolyodok el kicsit, de most igazából. - Úgye meséltem neked arról a fiúról, még általánosból...
 - A vöröshajú, zöld szemű álomfiú. Igen. - bólint, én pedig csak megforgatom a szemem a kijelentésére.
 - Igen. Mostanában minden este vele álmodok. - sóhajtok egyet. - Nem tudom, hogy miért. Nem tudom, hogy mit csináljak.
 - És nem beszélgettél, vagy találkoztál vele? - húzza fel az egyik szemöldökét.
 - Nem is láttam azóta, amióta elballagtunk még csak képen sem. És nem is akarom. - teszem hozzá komoran.
 - Oké. Próbálj meg ne rá gondolni. Hátha akkor nem álmodsz róla. - mondja gondolkodva.
 - Hát jó. De nem hiszem, hogy az segít. - hajtom le a fejem.
 - Mi nem segít? - hallom meg Ellie hangját mellőlünk.
 - Öm... semmi, csak Em-nek rossz álmai vannak. - mondja Abby, mire én hálásan nézek rá. Ellie tényleg nagyon jó barátom, de... neki nem mondtam el. Abby-nek sem akartam, csak ő kihúzta belőlem. Előtte tényleg nem nagyon lehet titkolózni.
 - Használj Álomfogót. Azt mondják, segít. - mondja mosolyogva. - Azt hiszem nekem van is egy otthon. Holnapra elhozom neked.
 - Öm...Köszönöm. - mosolygok rá. Tényleg.
Ez után a nap kicsit jobban telt. A lányokkal egész nap hülyéskedtünk. Még mindig nem igazán kezdődött meg a tanítás, csak pár órán kezdtünk tényleg csinálni is valamit.
A csajoktól jó hétvégét kívánva elköszönök, ahogy kicsengetnek az utolsó óráról, aztán elindulok haza.