Már megint?!

Na, akkor itt van a következő rész. bocsánat, hogy ilyen későn hoztam, de.. Mindegy, úgy sincs mentségem. A lényeg, hogy itt van. Remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Köszönöm annak a két embernek, aki bejelölte, hogy tovább fogja olvasni a történetet, köszönöm azoknak, akik azt pipálták ki, hogy 'Tetszik' és hogy 'Mééég!'. Köszönöm az oldalmegjelenítéseket, és hogy egyáltalán olvastok. Most képzeltben egy hatalmas ölelést küldök mindenkinek! <3
Na de, eltértem a tárgytól. Jó olvasást! :)

Este, egy gyors vacsi és fürdés után, gyorsan ágyba dőltem, kicsit kifárasztott az éjszakai olvasás, ráadásul holnap megint suli... Jó, ez mondjuk egyértelmű, hisz ma volt az évnyitó, és még csak szerda van. Délután megpróbálkoztam a könyvolvasással, több-kevesebb sikerrel, mert amikorra végre sikerült elmerülnöm A villámtolvaj-ban, keztem egyre laposabbakat pislogni. Ezért döntöttem úgy fürdés után, hogy most kivételesen nem olvasok elalvás előtt. Meg mert, tudom, hogy nem sok az esély rá, de lehet, hogy a könyv miatt álmodtam, azt amit. Őszintén remélem, hogy csak a két főszereplő gyönyörű szerelmi szála miatt volt. És hogy többet nem fordul elő. Ilyen gondolatokkal hajtom párnára a fejem, de egyszerűen nem tudok elaludni. Akármennyire is fáradtnak érzem magam, nem megy. Felülök, felkapcsolom az olvasó lámpám, kinyitom az éjeliszekrényemen fekvő könyvet, és elmerülök a sorokban. A történet tényleg teljesen magával ragad, de egy idő után elkezdek egyre nagyobbakat ásítani, majd a könyv majdnem kicsúszik a kezemből. Végül már nem is fogom fel, hogy mit olvasok, és egy újabb pislogás után már nem nyitom ki a szemem...

Mosolyogva ébredtem fel reggel, és dúdolászva készülődtem az iskolába. Igazából fogalmam sincs, hogy megtörtént-e a tegnapi nap, vagy csak egy hihetetlenül szép és valősághű álom volt-e, de ha csak egy ábránd is volt, teljesen felvillanyozott. Egyszerűen csak boldognak érzem magam. Nem utolsó sorban pedig alig várom, hogy újra lássam Őt, ennek érdekében pedig minden reggeli teendőmet igyekeztem minnél előbb elvégezni, hogy indulhassak a suliba. Még soha nem vágytam ennyire, hogy annak az intézménynek a közelében legyek. Bár, ha őszinte akarok lenni, még egyáltalán nem vártam. Furcsa, hogy egy személy mennyire meg tudja változtatni a véleményed!
Ahogy kilépek az ajtón megcsap az a semmivel össze nem téveszthető tavasz-van-de-már-majdnem-nyár érzés. Igazából nem szeretem a nyarat, mert borzalmasan meleg van. Oké, tudom, hogy ez a lényege, de akkor is! Meg lehet sülni! Borzalom! Na mindegy. Tehát kilépek az ajtón és elindulok a járdán. Egész úton a felkelő nap sugarai melengetik a bőrömet, melyek még nem égetnek, hanem kellemesen melegek. Egyszerűen csodálatos ez a nap! Ezzel a gondolattal lépek be az iskola ajtaján, majd indulok meg az osztálytermünk felé. A hajamat ma újra kiengedtem, de oldalra csatoltam, hogy rendesen látszódjon az arcom. A folyosón haladva mosolyogva köszönök oda olyan embereknek, akikkel max egyszer-kétszer beszélgettem, de varázslatosan magabiztosnak érzem magam. Egészen addig, amíg be nem lépek a termünkbe, és meg nem látom Őt. Nem tudom hogyan csinálja, de ha lehetséges, helyesebb, mint valaha. Tökéletesen felzselézett haj, fehér póló, ami egyszerűen emberfelettien áll rajta, sötét farmer és deszkás cipő. Komolyan mondom, modellnek is elmehetne... de azért inkább ne.
Éppen az egyik haverjával beszélget, és úgy állnak, hogy Ő tökéletesen rálát az ajtóra, a másik fiú pedig nekem háttal van. Amikor észreveszi, hogy belépek mosolyra húzza a száját és int egyet. Először nem merek visszainteni, mert mi van, ha nem is nekem szánta? Akkor teljesen beégnék. Ennek megelőzése érdekében először körbekémlelek magamkörül, de mivel nem látok túl sok ember, és azok is alsó évfolyamba járó diákok, visszafordulok hozzá és félénken visszaintek. Időközben a beszélgetőpartnere hátra fordult, hogy megnézze, a vörös hajú félisten kinek örül ennyire, és gonoszul rámvigyorog. Ó, hogy eddig nem ismertem fel! Hisz ez Nate! Amikor belémhasít a felismerés, elpirulok, és lehajtott fejjel a helyemre sietek. Átvágok a termen az első padhoz, majd levágom magam a székemre, kipakolok az első óránkra, tehát matekra, és előveszem az aktuális könyvemet a táskámból. Úgy csinálok, mintha olvasnék, de helyette agyalok. Ezek szerint nem csak álmodtam a tegnapot. Vagy valami hihetetlen csoda folytán hirtelen megkedvelt. Na jó, inkább az első. Viszont még mindig nem tudom, hogy hogyan történhet ez. Visszagondolok a tegnapra, ahogy ott ültünk a padon és beszélgettünk, a hangjára, a mosolyára. Ezen emlékek hatására az én szám is felfelé görbül, és belepirulok a gondolatba, hogy adott egy puszit…
  - Miss Watson! – hallom meg a nevem, mire hirtelen felocsúdok a bambulásból, és rájövök, hogy az idős matektanárunk szólított meg, és most rosszalóan ingatja a fejét.
 - Elnézést, tanárnő! – sütöm le a szemem. Annyira elmerültem az álmodozásban, hogy nem is vettem észre amikor bejött. Eddig sem voltam a kedvence, úgy tűnik ez nem is fog változni.
Elég unalmasan telt el ez a nap is, minden tanár leadta az anyagát, legalább 3-szor figyelmeztette az osztályt, hogy mindjárt év vége, meg hogy tanuljunk, és a többi... És még majd egy hónap van hátra a suliból... Mindegy. A reggelhez képest kicsit rossz kedvűen léptem ki a suli ajtaján. Ma hozzám se szólt. Lehet, hogy mégsem érezte magát olyan jól, mint amennyire hittem, és már nem akar velem többet beszélni sem. Vagy ami rosszabb, csak megjátszotta az egészet, és aztán jót röhögnek rajtam Nate-tel. De Ő nem csinálna ilyet! Azt hiszem...
 - Emily! - hallom meg a nevem a hátam mögül. Meglepettem megfordulok, és Őt látom felém közeledni a járdán. Mit keres Ő itt? Nem is erre lakik...
 - Szia! - köszönök még mindig meglepetten.
 - Hova tartasz? - kérdezi mellém érve.
 - Öm... a könyvtárba. - felelem zavartan. Igaz, hogy Ő még sosem bántott azért. mert könyvmoly vagyok.
 - Az szuper. - vágja zsebre a kezét, majd elkezd egyik lábáról a másikra állva billegni. Olyan, mintha... zavarban lenne. Okééé, na de miért? - Veled... veled mehetek? - kérdezi elgondolkodva, majd a szemembe néz. Teljesen ledöbbnek. Mivan?! Mostmár ideje lenne felébrednem, mert ez bizos, hogy csak álom. Hogy Ő könyvárba a karjon jönni velem?
 - Hát... ahogy gondolod. - mondom végül. - De azt tudnod kell, hogy én órákig szoktam válogatni...
 - Időnk, mint a tenger. - néz rám mosolyogva, majd tovább indul a járdán. Észbe kapok és én is csatlakozok hozzá. A lábamat nézve gyaloglok mellette, majd Rá nézek:
 - És te mit csinálsz erre? - teszem fel az engem most legjobban érdeklő kérdést. Az ellenkező irányban lakik, nem tudom, mi dolga lenne erre. Rám néz, halványan elmosolyodik, majd kinyitja előttem a könyvtár nagy bejárati ajtaját, mert idő közben megérkeztünk. Szerencsére városunk hatalmas könyvtárral rendelkezik, ami pár éve lett felújjítva, vagyis inkább újjá építve, ezért elég modern, és egyszerűen gyönyörű. Három emeletes építmény, melynek falai szinte csak ablakokból állnak, ezért a napfény állandóan bevilágítja a helyet. (Természetesen kivéve éjszaka.) Még csak a nagy előcsarnokba lépünk be, de már megcsap az a semmivel össze nem téveszthető könyvtár-illat. Ez a második otthonom, nagyon szeretek itt lenni. Szerintem az egyik legcsodálatosabb hely a Földön. Aztán eszembe jut, hogy most kivételesen nem vagyok egyedül...
 - Szép hely. - bólint elismerően, miközben alaposan körül néz. Én csak elmosolyodok, ahogy nézem a forgolódó fiút, aki valószínűleg még sosem járt itt. Feltételezésemet szóvá is teszem:
 - Nem jártál még itt?
 - Nem, nem szoktam olvasni. - válaszolja furcsa kifejezéssel az arcán. Ilyet nem is feltételeztem róla, de akkor is kicsit csalódott érzés kerített hatalmába, de gyorsan el is hesegettem. Az nem fontos, hogy olvas-e vagy nem, az a fontos, hogy elfogadja, hogy én olvasok. Nem is keveset...
 - Hát jó, akkor menjünk fel az emeletre. - mutatok az emelet felé. Ő csak bólint, és egymás mellet elindulunk a lépcsőn. Amikor felérünk, én odaviszem könyvtároshoz a könyveimet, amiket visszahoztam, majd nekiindulok a könyvekkel teli polcok közé, hogy keressek magamnak új olvasnivalót. Néhány sorral arrébb meg is pillantok egy könyvet, amit már rég el akartam olvasni, egy sorozat harmadik része. Az egyetlen akadály, hogy a legfelső polcon van, amit pont nem érek el... Fenébe az alacsonyságommal! Megpróbálok óvatosan felugrani, hogy ne borítsam fel a faépítményt, de elérjem a könyvet. A harmadik vagy negyedik ugrás után sem sikerül elérnem a céltárgyat, ezért idegesen fújtatok egyet:
 - Ez nem igaz!
 - Segítsek? - kérdezi egy hang a hátam mögül, mire ijedtemben összerezzenek. - Nem akartalak megijeszteni. - mondja komolyan, de ahogy megfordulok, látom az apró nevetőráncokat a szeménél.
 - Igen. Nem érem el. - mutatok a könyvre.
 - Majd én. - tol óvatosan félre, majd simán felnyúl és leemeli a tárgyat. Na igen, annak könnyű, aki majd' egy fejjel magasabb nálam... - Tessék. - nyújtja felém mosolyogva a 'kincset', amit én elpirulva veszek át.
 - Köszönöm. - motyogom leginkább a lábamnak, majd elindulok a polc mentén. Átmegyek egy másik sorba, a szememmel gyorsan végigfutom a könyvek gerincén a címet és a szerzőt, néhányat leemelek és elolvasom miről szólnak. Lassan haladok a sorok között, a kezemben csak gyűlnek az olvasásra váró művek. Észre sem veszem az idő múlását, csak akkor, amikor előveszem a telefonom, és meglátom, hogy két teljes órája bóklászok itt... Teljesen belefeledkeztem a válogatásba! Jaj, és Ő? Lehet, hogy már elment, mert rám unt...
Ezek után kicsit lehangolva megyek oda a könyvtárosnőhöz, aki kedvesen mosolyog rám, majd beolvassa a könyvek kódját, én pedig elindulok lefelé. A földszinten járok és már nyitnám ki az ajtót, amikor megpillantok egy vörös fejet... Egy hatalmas megkönnyebbülő sóhaj szakad fel belőlem, amikor rám emeli a tekintetét, feláll a számítógéptől, és elindul felém. Ó, hát persze! A gépterem! Ez hogy nem jutott eszembe! Megunta a könyveket, ezért lejött netezni. Még jó, hogy ilyen is van a könyvtárban.
 - Sikerült kivenned az egész könyvtárat? - kérdezi pimaszul mosolyogva.
 - Nem, sajnos annyi könyvet nem lehet egyszerre kihozni. - sóhajtok lemondóan, majd mosolyogva Ránézek.
 - Akkor mehetünk? - kérdezi kinyitva előttem az ajtót. - Hölgyem - hajtja meg a fejét előttem.
 - Köszönöm, Uram. - pukedlizek, és kilépak az ajtón. Annyira imádom, amikor ilyen... bolond. Seperc alatt fel tudja dobni a kedvem.
 - És most? - kérdezi hátrafelé gyalogolva, hogy rám tudjon nézni.
 - Hát... nekem haza kell mennem. - felelem elgondolkodva.
 - Akkor hazakísérlek. - bólint lemondóan.
 - Hát jó.
Amikor odaérünk a házunkhoz, mind a ketten megállunk és egymásra nézünk.
 - Hát akkor... - kezdi Ő megtörni a csendet. Nem úgy néz ki, mint aki nagyon el akar menni...
 - Nem szeretnél bejönni? - kérdezem hirtelen, mire Ő kicsit meglepődik, de mosolyogva bólint:
 - Ha nem zavarok.
 - Dehogy is! A szüleim nincsennek itthon. - legyintek.
Odalépk, kinyitom az ajtót, majd magam elé engedem Őt. Kilép a cipőjéből, én meg még szenvedek egy ideig a Converse-mel.
 - Nyugodtan ülj le a nappaliban. - mutatok a helység felé. - Én feldobom a szobámba a táskám.
Így is teszek, de lefelé jövet kicsit megállok a tükörnél, és megigazítom a hajam. Nem vagyok olyan, aki minden tükörnél kényszeresen megáll, de... Azért csak Ő van a nappalinkban...
 - Itt is vagyok. - lépek be hozzá, aki a krémszínű kanapénkon ül, és most éppen rám néz. - Öm... Kérsz valamit?
 - Valamit inni. - bólint. Átmegyek a konyhába, és előveszek egy poharat:
 - Öm... van itthon... víz, víz, és... víz. Mit kérsz? - kérdezem Őt, aki idő közben leült a pulthoz.
 - Nehéz kérdés... - mondja elgondolkozva. - De azt hiszem, hogy vizet, köszönöm.
Kitöltöm az üdítőt, majd elé teszem a poharat. Elkezdünk beszélgetni, viccelődni. Az idő csak úgy száguld. Annyira... hihetetlen ez az egész. Viszont egy kérdés még mindig foglalkoztat. Amire nem válaszolt...
 - Mit csináltál a könyvtárnál? - teszem fel a kérdést, mire Ő... elpirul? Nem, biztos a fényviszonyok miatt, hisz már megy le a nap.
 - Igazából... - kezdi. Azaz kezdené, de az ajtó nyílása félbe szakítja:
 - Szia, Emily! - hallom meg anyukám hangját a bejárati ajtótól. - Képzeld, ma láttam... Oh - lepődik meg, ahogy meglátja Őt. - Nem is tudtam, hogy áthívtál valakit.
 - Nem, én csak... - kezdeném, de Ő közbevág.
 - Csak beugrottam, de most megyek is. - áll fel.
 - Ó, nem, maradhatsz nyugodtan! - kezd el mentegetőzni anya. - Csak... Emily nem igazán szokta áthívni a barátait. - kijelentésére nem kicsit vörösödik a fejem.
 - Nem, tényleg mennem kell. - mondja Ő, majd elindul az ajtó felé. Én követem, majd kinyitom a kaput. - Köszönöm, hogy áthívtál. - mosolyog rám.
 - Szívesen, máskor is. - Te jó ég! Milyen vörös lehet már a fejem?!
 - Szavadon foglak! - mondja pimaszul. Istenem, az a mosoly! - De mostmár tényleg mennem kell. - mondja, majd még hozzám lép. - Jó éjt, Emily. - Az arcomhoz hajol, majd egy puszit nyom rá, azután gyorsan megfordul, és elmegy.
 - Jó éjt. - suttogom távolodó alakja utánna.

Hirtelen ébredek fel, szaporán veszem a levegőt. Ez nem igaz, már megint! Már megint Vele álmodtam! A vilámtolvaj-ban az ég-világon semmi romantikus nincs! Mostmár a könyvre nem foghatom. De mit jelent ez?
Amikor végre sikeresen normalizálom a légzésem, felkelek az égyból, és elkezdek a sulihoz készülődni, és a sulira koncentrálni. Ma már rendesen megkezdődik a tanítás, hiába, hogy tegnap volt az évnyitó. Gyorsan elkészülök, majd az órámra nézve megállapítom, hogy még van időm, ezért a kezembe veszem a tegnapi könyvet, és elkezdem olvasni. Sajnos olyannyira belemerülök az olvasásba, hogy amikor föleszmélek, rájövök, hogy 10 perc múlva becsöngetnek... Te jó ég! El fogok késni! Mint egy őrült rohank le a lépcsőn, veszem fel a cipőm, kapom fel a táskám, és szinte futva indulok meg a járdán a suli felé. Jaj, én nem szoktam elkésni! Főleg nem az első tanítási napon!
Pont akkor rontok be a suli ajtaján, amikor megszólal a csengő, aztán elkezdek felrohanni a lépcsőn a termünkbe. Pont a tanár előtt esek be, aki csak rosszalóan megrázza a fejét, majd elkezdi az órát.
Az órák szinte úgy telnek el, mint a villám, mert ahhoz képest, hogy rendes órákat kellene tartanunk, a legtöbb tanár (leginkább az osztály kérésére) rákérdez, hogy milyen volt a nyáriszünetünk, szóval leginkább beszélgetéssel telt a nap. Bár a csajokkal egész szünetben tartottuk a kapcsolatot, mégis egymás szavába vágva meséltünk egymásnak, mi történt velünk a szünetben.
Az utolsó óránk után elköszönök a barátaimtól, hazabaktatok, és otthon gondolkodás nélkül bedőlök az ágyamba. Egy nagy sóhajtás után rájövök, hogy éhes vagyok, ezért lemegyek a konyhába, és összeszedek pár ehető dolgot, majd visszamegyek a szobámba és leülök netezni.

Az álom

Itt van az első fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Ha valami mégsem nyeri el a tetszéseteket, azt nyugodtan írjátok meg. Nem is tudom, mit mondhatnék még... Inkább csak ezt: Jó olvasást! :)

Felfokozott idegállapotban csukom be az Eleven testek című könyvet, amit most... öm... Hány óra lehet? Felveszem az éjjeli szekrényemen fekvő mobilom, és egy gomb megnyomása után döbbentem konstatálom, hogy hajnali 1 óra van. Te jó ég! Holnap suli! Nem akarhatok az első nap elkésni! Ez végre egy olyan év, amit örömmel fogok elkezdeni, mert vannak barátaim, a világ legjobb sulijába járok, senki sem piszkál azért, mert sokat olvasok, vagy mert jól tanulok... A tanárok jófejek, rendesen tanítanak, mindent elmagyaráznak... Lehetne ennél jobb? Na mindegy. Ott tartottam, hogy most fejeztem be az Eleven testeket és egyszerűen imádtam!!! Mondjuk nem sok olyan könyv van, amit én ne szeretnék. Először mondjuk kicsit félve vettem a kezembe, mert hát csak zombik, de kellemesen csalódtam. Gyönyörű történet, és már alig várom, hogy holnap ajánlhassam a csajoknak! De mostmár tényleg aludnom kell! Leteszem a könyvet a mobilom mellé az éjjeli szekrényre, majd leoltom a lámpám, és annak reményében hajtom álomra a fejem, hogy nem fognak zombik feltűnni az álmomban...

Már csak 1 hónap van hátra a suliból, aztán elballagunk. Hát, nem mondom, hogy hiányozni fog ez a suli. Sosem szerettem igazán ide járni. Valójában barátaim sincsennek, az osztálytársaim valahogy nem nagyon értékelik, ha valakinek a kedvenc elfoglaltsága az olvasás... Amióta 1. osztályos koromban megtanultam hogyan kell az egymás mögé rakott sok-sok betűt összerakni, és értelmes szavakat, mondatokat alkotni belőlük, szinte nincs olyan, hogy ne lenne a kezemben könyv. Azóta ezek a papírból készült csodák és a bennük lakozó szereplők a legjobb barátaim. Ez nem azt jelenti, hogy másokkal nem is beszélgetek, mert igen, és nem is vagyok teljesen kitagadva az osztályból, mert van amikor beszélgetek pár lánnyal, semleges dolgokról, mint például hogy milyen óra jön, és néha még a fiúkkal is beszélgetésbe elegyedek, ezek a párbeszédek, pedig nagyjából mindig így zajlanak:
"- Volt házi? - kérdezi ő.
  - Igen. - felelem én.
  - Ide adod? - kérdezi ő.
  - Hát persze. - felelem én."
Hát nem én vagyok a társaság központja? De igazából nem is érdekel. Viszont van, akit nem szívesen hagyok itt. Ő az, aki néha (amikor a haverjai nem látják és nincsennek a közelében) rendes velem. Ő az, aki bármikor képes megnevettetni. Aki bármikor képes belémfolytani a levegőt, amikor csak meglátom a szemét, vagy a haját, vagy meghallom a bársonyos hangját... Felnézek a könyvemből, amit már vagy 10 perce meredten bámultam, és akkor meglátom Őt, ahogy felém közeledik.
 - Szia, mit olvasol? - kérdezi egy ellenálhatatlan mosoly kíséretében.
 - Öm, ezt... - mutatom fel az aktuális könyvem borítóját, Ő leolvassa és bólint. Te jó ég! Most miért jött ide hozzám? A haverjai itt vannak pár méterre. Ezt nem értem.
 - És jó könyv? - folytatja a 'kommunikációt' még mindig mosolyogva.
 - I-igen. Nagyon érdekes a történet. - mondom, és próbálom kontrolálni a hirtelen rámjött remegést.
 - Igazából... - kezdi - azt szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem sétálni ma délután. - teszi fel a kérdést, közben zsebre vágja a kezét és reménykedve néz rám. Hogy mi???
 - Ki lesz ott? - kérdezem döbbenten.
 - Valójában csak... te meg én... - mondja zavartan. Ennél a pontnál leesett az állam. Most álmodom? Ez biztos nem igaz.
 - Hát... én... nem is tudom... - makogok össze-vissza.
 - Naaa - néz rám kiskutya szemekkel. - Év vége van, úgy sincs sok tanulni való. - veszi elő a legcsábítóbb mosolyát.
 - Rendben. - bólintok. Nem igaz, hogy képtelen vagyok ellenálni a szemének! Szinte el sem tudom szakítani a tekintetemet a most, a zöld felsőjéhez illően zöldes árnyalatban játszó íriszétől. Hihetetlen.
 - Akkor suli után átugrok érted. - mondja a győztesek mosolyával, majd vissza sétál a heverjaihoz.
Te. Jó. Ég! Ez mi volt? Akkor ez most egy randi? Csak Ő meg én. Ilyen gondolatokkal nézem még mindig Őt, ahogy épp egy sráccal beszélget, majd amikor találkozik a tekintetem Nate-ével, lesütöm a szemem és a könyvembe hajtom a fejem. Na igen, van, aki egyáltalán nem fog hiányozni. Ilyen például Nathan Butler. Egyszerűen gyűlölöm azt a fiút! Nem vagyok egy utálkozó ember, sőt! De... Nate egyszerűen kihozza belőlem. Komolyan mondom, átkozom azt a napot, amikor 5.-ben először betette az osztályba a lábát. Amikor először elkezdett haverkodni Vele. Amikor először vitte Őt a rosszba. Persze tisztában vagyok vele, hogy Neki is van saját akarata, de ez a Nate valahogy... hat rá. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de már igazán befejezhetné! Amióta itt van, Ő teljesen megváltozott. Nagyjából átvette Nate bunkó és beképzelt, mindenkitlenézek stílusát. Régen Ő nem volt ilyen! Én már csak tudom, hisz ovi óta ismerem. Mindig kedves és rendes volt velem... bár, igazából velem most sem viselkedik másképp... Csak levegőnek néz a suliban, és mindenhol, mindig, amikor ott van vele Nate. Ami az idő 95%-a. De ez ellen nem tehetek semmit. Az egyetlen dolog, ami nem változott ovi óta, az az érzés, hogy Ő nagyon fontos nekem. Emlékszem, hogy a csoporttársaink, amikor nem figyelt az ovónéni, Répafejűnek csúfolták Őt, ami miatt mindig szomorú lett, és azt kívánta, bár átszinezhetné a haját. Ilyenkor mindig tartottam benne a lelket, és mondtam Neki, hogy szerintem a többiek csak irigyek, mert az egész oviban Rajta kívül senkinek sem vörös a haja. Elmondtam, hogy ez teszi Őt különlegessé. Ettől mindig jobb lett a kedve, aztán mentünk együtt játszani. Hihetetlenül hiányzik az a sok játék és nevetés, na meg a sok együtt töltött idő. A gondolatmenetemből az ajtó csapódása ébresztett fel, ami azt jelezte, hogy belépett a tanár, tehát kezdődhet az óra.
Órák után sietve szedtem a lábam, hoyg minnél előbb haza érhessek. Hisz azt mondta, hogy suli után jön értem. Nem tudom, hogy ez Nála mennyi időt jelent.
Belépek az üres házba ( a szüleim dolgozni vannak), majd felhívom anyut, hogy megkérdezzem, elmehetek-e. Igen, én ilyen jó kislány vagyok. Amikor anya nevetve jó szórakozást kívánt, ledobom a telefont és gyorsan megebédelek. Nem tudok sokat enni, mert iszonyúan izgulok, de azért legyűröm az anyu által előkészített ételt, majd felsietek a szobámba, hogy átöltözzek. Mit szokás iylenkor felvenni? Nem akarok nagyon kiöltözni, mert az feltűnő lenne. A szekrényemből kiválasztom a kedvenc csőszárú farmerem,és egy fehér 'I love reading' felíratú pólót, aztán a fürdőszobába megyek, hogy kezdjek valamit a hajammal. A hosszú, hátközépig érő loboncomat legtöbbször kiengedve hordom, de most hirtelen felindultságból felcopfozom lófarokba. Kicsit furcsa, hogy nem lóg a szemembe, de jól áll... azt hiszem. Ebben sosem voltam jó. Mármint abban, hogy mi áll nekem jó, és mi nem. Ezért hordok csőszárú farmert, pólót és tornacipőt mindig. De nem bánom, mert kényelmes és és így szeretem.
Mivel még nem érkezett meg, leülök, hogy megírjam a házijaimat. Nagyjából egy óra múlva csöngetnek. Leszaladok, hogy ajtót nyissak, és ott áll Ő. Ő is átöltözött, most egy világoskék póló van rajta, sötét farmerrel, fekete deszkás cipővel, és tökéletesen beállított hajjal.
 - Szia. - köszön zavartan, amikor én még mindig nem mozdulok meg. Ami azt illeti levegőt is elfelejtettem venni. A hangja ébreszt fel a bambulásból, mire félreállok, hogy beengedjem. - Remélem nem jöttem túl korán. - mondja hogy megtörje a csendet.
 - Dehogy, csak házit írtam. - válaszolom, miközben bemegyek a konyhába. - Kérsz valamit?
 - Egy pohár víz jól esne. - bólint. Kitöltöm az innivalót, és oda viszem a pulthoz, ahová leült. - Köszönöm.
 - Nincs mit. - mondom elpirulva kicsit a tekintetétől, ami most ismét a pólójához illő árnyalatú, tehát kék. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de csodálatos. Hátat fordítok neki, és a hűtőhöz lépek, hogy felírjam egy cetlire apának, hogy nem leszek itthon délután, majd felragasztom azt a sok családi kép közé. Megfordulok és az Ő tekintetével találom szembe magam. - Csak írtam apának, mert már megint itthon hagyta a telefonját... - mondom, csak hogy mondjak valamit, majd amikor nem válaszol, felmutatok az emeletre és mondom: - Felmegyek a táskámért, mindjárt jövök. Ő csak bólint egyet, én pedig felsietetek a lépcsőn. A 'Hogyan égesd le magad egy fiú előtt' óra máris kezdődik! Kérem a tanulókat, hogy szorgalmasan jegyzeteljenek, nehogy lemaradjanak valamiről! Kevés ilyen szerencsétlen van, mint én. Ha így kezdem, mi lesz később? Jobb erre nem is gondolni! Nagy levegő, és menyjünk le. Minden rendben lesz, csak ne pánikolj! Felkapom a kis táskám, amiben benne van a mobilom, pénztárcám és egy... jó, senki ne nézzen hülyének, de... egy könyv. Engem megnyugtat.
Lesietek a lépcsőn, és elsétálok a konyha előtt, hogy felvegyem a tornacipőm, amikor meglátom, hogy nekem háttal a hűtőn lévő fényképeket nézegeti. Te jó ég! Ott olyan is van, ami 1000 éve készült! Meg kisbabakori képek... Á, mindegy. Legyintek és folytatom az utam. Az egyetlen dolog, amit nem szeretek a Converse-ben, hogy sokáig tart felvenni. Miután sikeresen felszenvedtem magamra, és még utoljára belenéztem a tükörbe, besétálok a konyhába.
 - Indulhatunk. - szólalok meg, mire felnéz a képek tanulmányozásából. Nem röhög ki, nem is néz rám másképp. Mondjuk Ő nem is az a fajta... De... jaj, azt sem tudom, hogy mit gondoljak!
Mind a ketten elindulunk az ajtóhoz, majd Ő megelőz és kinyitja előttem.
 - Köszi. - motyogom, majd kilépek az ajtón. Megvárom, amíg Ő is kilép, majd gondosan bezárom.
Egymás mellett elindulunk a közeli park felé. Amíg oda nem érünk és ülünk le egy árnyékos piros padra. Akkor törik meg a jég, és elkezdünk beszélgetni. Őszintén szólva már meg sem tudnám mondani, hogy pontosan miről, mert össze-vissza csapongtunk a témák között. Sokat nevettünk egymáson és régi emlékeken. Nagyon jól éreztem magam, és ahogy észre vettem Ő is. Legalábbis azt gondoltam. Évek óta nem láttam ilyen önfeledten nevetni, mint ma. Beszéd közben párszor körbe sétáltuk a parkot, vettünk fagyit, aztán még többet beszélgettünk. Végül a nap lassan kezdet lemenni, ezért mondtam, hogy haza kéne mennem. Ő csak belenyugvóan sóhajtott egyet, majd hazakísért. A szüleim már otthon voltak, mert fel voltak kapcsolva a villanyok.
 - Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondja, amikor felkísér az ajtónkig. A kezdődő sötétség miatt felkapcsolt lámpák ablakon keresztül kivilágító fénye miatt csillog a szeme, ami földöntúli gyönyörűséget kölcsönöz neki. Legalábbis szerintem amiatt csillog...
 - Én köszönöm, hogy elhívtál, nagyon jól éreztem magam. - válaszolom elpirulva. Régen éreztem ennyire felszabadultan magam,... ennyire... önmagamnak, és ez hihetetlen.
 - Jó éjt, Emily. - hajol közelebb,mire én megdermedek, majd egy puszit nyom az arcomra. És ahogy kiejtette a nevemet...
 - Jó éjt. - mondom még mindig sokk hatása alatt a hátának, mire visszafordul és int egyet, majd kilép a kapunkon.

Felriadok. Szinte kapkodom a levegőt. Ez nem lehet! Hogy álmodhattam Róla?! Hisz már olyan rég óta sikerült kizárnom a fejemből, a gondolataimból és az álmaimból! Erre tessék, újra álmodtam Azt a hétfőt. Próbálom lenyugtatni magam. Azt hittem, sikerült kiölnöm magamból ezt az érzést, de akkor miért dobog hevesebben a szívem, ha csak a szeme színére gondolok? Felülök az ágyamban és megnézem az időt. Reggel 6 óra. Úgyis mindjárt kelnem kellene, visszaaludni ha akarnák se tudnék, tehát inkább elkezdek összekészülődni. Még az ünneplőmet is elő kell keresnem, mert tegnap teljesen kiment a fejemből a könyv hatására. Eszembe jut a könyv két főszereplőjének a szerelme, és a gondolatra elmosolyodok, majd eszembe jut az álom, és a mosoly lehervad az arcomról. Hogy ne gondoljak rá, inkább bedugom a fülembe a fülhallgatómat és elindítom a lejátszót. Elindul a Case closed című dal a Little Mix-től, a kedvenc lánybandámtól. Bármennyire szeretném hinni, hogy ez rám is igaz, nem megy, ezért tovább nyomok. A következő szám a What makes you beautiful a kedvenc fiúbandámtól, a One Direction-tól. A hangjuk mindig megnyugtat, és ez most sincs másképp. Meghallgatom párszor a dalt, közben unalmamban kicsit rendet csinálok a szobámban. Amikor úgy érzem, eleget szenvedtem, lemegyek a konyhába, hogy csináljak egy kakaót magamnak. Anyu már a konyhában van és kávét főz magának.
 - Apa? - kérdezem, mikozben tejet öntök a bögrémbe.
 - Már elment dolgozni. - feleli álmosan. - Nekem is mindjárt indulnom kell, de előtte muszáj felébrednem! - mondja, majd a frissen lefőtt kávéból tölt magának egy bögrébe, tesz bele cukrot és tejet, majd gyorsan megissza. Miután elöblítette a poharát és felém fordul, tényleg éberebbnek tűnik.
 - Ma lesz az évnyitó? - kérdezi az ünneplőmre nézve. Én csak bólintok, majd megiszom a kakaóm maradékát és elmosom a bögrém.
 - Az első, amit végre várok is. - mondom mosolyogva, anya felé fordulva.
 - Ennek örülök, kicsim. - viszonozza a mosolyom. - Viszont - pillant a faliórára. - most indulnom kell. Legyen szép napod! - nyom egy puszit a homlokomra.
 - Neked is! - mondom, majd követem a tekintetemmel, ahogy elhagyja a ház területét. - Remélem ennél csak jobb lesz... - fűzöm hozzá, csak úgy magamnak.
Hát nem sokkal lett jobb. Az évnyitó unalmas volt, mint mindig, az igazgatónk hosszú beszédével... Az ünneplőtől meg agybajt kapok, mert mindig igazgatnim kell. Jaj. Az egyetlen, akarom mondani két mentő dolog a napomban a két barátnőm volt, Abby és Ellie. Ők szórakoztattak el engem egész nap, mint mindig. A délelőtti 'eligazítás' sem volt túl érdekes, pedig az osztályfőnökünk próbálkozott, de hogyan is lehetne izgalmasan előadni az órarendet és az év menetét? Maximum énekelve... de azt inkább nem vállalnám be. Mármint nem az éneklést, hanem azt, hogy megnézem, akármennyire is imádom az osztályfőnökünket.
Az a pár óra csigalassúsággal telt el, de ébren tartott, hogy néha eszembe jutott egy-egy részlet az álmomból. Ilyenkor gondolatban megráztam magam, és megpróbáltam figyelni az elől magyarázó tanárra.
Amikor kiléptünk az iskola ajtaján kicsit fellélegeztem, aztán elköszöntem a csajoktól és hazagyalogoltam.
Most itthon ülök és nagy erőkkel próbálok a kezemben tartott könyvre koncentrálni. Kb. egy órányi próbálkozás után sikerül belemerülnöm a történetbe, és kizárni minden nem kívánt gondolatot.

Sziasztok! :)

Ide egy új történetet szeretnék létrehozni, de még a kinézettel bajlódom. Ahogy ezzel készen leszek, hozom az első részt. Remélem, hogy az ötlet Nektek is tetszeni fog! :) Tehát megpróbálok igyekezni, hogy el is kedhessem. :)