Már megint?!

Na, akkor itt van a következő rész. bocsánat, hogy ilyen későn hoztam, de.. Mindegy, úgy sincs mentségem. A lényeg, hogy itt van. Remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Köszönöm annak a két embernek, aki bejelölte, hogy tovább fogja olvasni a történetet, köszönöm azoknak, akik azt pipálták ki, hogy 'Tetszik' és hogy 'Mééég!'. Köszönöm az oldalmegjelenítéseket, és hogy egyáltalán olvastok. Most képzeltben egy hatalmas ölelést küldök mindenkinek! <3
Na de, eltértem a tárgytól. Jó olvasást! :)

Este, egy gyors vacsi és fürdés után, gyorsan ágyba dőltem, kicsit kifárasztott az éjszakai olvasás, ráadásul holnap megint suli... Jó, ez mondjuk egyértelmű, hisz ma volt az évnyitó, és még csak szerda van. Délután megpróbálkoztam a könyvolvasással, több-kevesebb sikerrel, mert amikorra végre sikerült elmerülnöm A villámtolvaj-ban, keztem egyre laposabbakat pislogni. Ezért döntöttem úgy fürdés után, hogy most kivételesen nem olvasok elalvás előtt. Meg mert, tudom, hogy nem sok az esély rá, de lehet, hogy a könyv miatt álmodtam, azt amit. Őszintén remélem, hogy csak a két főszereplő gyönyörű szerelmi szála miatt volt. És hogy többet nem fordul elő. Ilyen gondolatokkal hajtom párnára a fejem, de egyszerűen nem tudok elaludni. Akármennyire is fáradtnak érzem magam, nem megy. Felülök, felkapcsolom az olvasó lámpám, kinyitom az éjeliszekrényemen fekvő könyvet, és elmerülök a sorokban. A történet tényleg teljesen magával ragad, de egy idő után elkezdek egyre nagyobbakat ásítani, majd a könyv majdnem kicsúszik a kezemből. Végül már nem is fogom fel, hogy mit olvasok, és egy újabb pislogás után már nem nyitom ki a szemem...

Mosolyogva ébredtem fel reggel, és dúdolászva készülődtem az iskolába. Igazából fogalmam sincs, hogy megtörtént-e a tegnapi nap, vagy csak egy hihetetlenül szép és valősághű álom volt-e, de ha csak egy ábránd is volt, teljesen felvillanyozott. Egyszerűen csak boldognak érzem magam. Nem utolsó sorban pedig alig várom, hogy újra lássam Őt, ennek érdekében pedig minden reggeli teendőmet igyekeztem minnél előbb elvégezni, hogy indulhassak a suliba. Még soha nem vágytam ennyire, hogy annak az intézménynek a közelében legyek. Bár, ha őszinte akarok lenni, még egyáltalán nem vártam. Furcsa, hogy egy személy mennyire meg tudja változtatni a véleményed!
Ahogy kilépek az ajtón megcsap az a semmivel össze nem téveszthető tavasz-van-de-már-majdnem-nyár érzés. Igazából nem szeretem a nyarat, mert borzalmasan meleg van. Oké, tudom, hogy ez a lényege, de akkor is! Meg lehet sülni! Borzalom! Na mindegy. Tehát kilépek az ajtón és elindulok a járdán. Egész úton a felkelő nap sugarai melengetik a bőrömet, melyek még nem égetnek, hanem kellemesen melegek. Egyszerűen csodálatos ez a nap! Ezzel a gondolattal lépek be az iskola ajtaján, majd indulok meg az osztálytermünk felé. A hajamat ma újra kiengedtem, de oldalra csatoltam, hogy rendesen látszódjon az arcom. A folyosón haladva mosolyogva köszönök oda olyan embereknek, akikkel max egyszer-kétszer beszélgettem, de varázslatosan magabiztosnak érzem magam. Egészen addig, amíg be nem lépek a termünkbe, és meg nem látom Őt. Nem tudom hogyan csinálja, de ha lehetséges, helyesebb, mint valaha. Tökéletesen felzselézett haj, fehér póló, ami egyszerűen emberfelettien áll rajta, sötét farmer és deszkás cipő. Komolyan mondom, modellnek is elmehetne... de azért inkább ne.
Éppen az egyik haverjával beszélget, és úgy állnak, hogy Ő tökéletesen rálát az ajtóra, a másik fiú pedig nekem háttal van. Amikor észreveszi, hogy belépek mosolyra húzza a száját és int egyet. Először nem merek visszainteni, mert mi van, ha nem is nekem szánta? Akkor teljesen beégnék. Ennek megelőzése érdekében először körbekémlelek magamkörül, de mivel nem látok túl sok ember, és azok is alsó évfolyamba járó diákok, visszafordulok hozzá és félénken visszaintek. Időközben a beszélgetőpartnere hátra fordult, hogy megnézze, a vörös hajú félisten kinek örül ennyire, és gonoszul rámvigyorog. Ó, hogy eddig nem ismertem fel! Hisz ez Nate! Amikor belémhasít a felismerés, elpirulok, és lehajtott fejjel a helyemre sietek. Átvágok a termen az első padhoz, majd levágom magam a székemre, kipakolok az első óránkra, tehát matekra, és előveszem az aktuális könyvemet a táskámból. Úgy csinálok, mintha olvasnék, de helyette agyalok. Ezek szerint nem csak álmodtam a tegnapot. Vagy valami hihetetlen csoda folytán hirtelen megkedvelt. Na jó, inkább az első. Viszont még mindig nem tudom, hogy hogyan történhet ez. Visszagondolok a tegnapra, ahogy ott ültünk a padon és beszélgettünk, a hangjára, a mosolyára. Ezen emlékek hatására az én szám is felfelé görbül, és belepirulok a gondolatba, hogy adott egy puszit…
  - Miss Watson! – hallom meg a nevem, mire hirtelen felocsúdok a bambulásból, és rájövök, hogy az idős matektanárunk szólított meg, és most rosszalóan ingatja a fejét.
 - Elnézést, tanárnő! – sütöm le a szemem. Annyira elmerültem az álmodozásban, hogy nem is vettem észre amikor bejött. Eddig sem voltam a kedvence, úgy tűnik ez nem is fog változni.
Elég unalmasan telt el ez a nap is, minden tanár leadta az anyagát, legalább 3-szor figyelmeztette az osztályt, hogy mindjárt év vége, meg hogy tanuljunk, és a többi... És még majd egy hónap van hátra a suliból... Mindegy. A reggelhez képest kicsit rossz kedvűen léptem ki a suli ajtaján. Ma hozzám se szólt. Lehet, hogy mégsem érezte magát olyan jól, mint amennyire hittem, és már nem akar velem többet beszélni sem. Vagy ami rosszabb, csak megjátszotta az egészet, és aztán jót röhögnek rajtam Nate-tel. De Ő nem csinálna ilyet! Azt hiszem...
 - Emily! - hallom meg a nevem a hátam mögül. Meglepettem megfordulok, és Őt látom felém közeledni a járdán. Mit keres Ő itt? Nem is erre lakik...
 - Szia! - köszönök még mindig meglepetten.
 - Hova tartasz? - kérdezi mellém érve.
 - Öm... a könyvtárba. - felelem zavartan. Igaz, hogy Ő még sosem bántott azért. mert könyvmoly vagyok.
 - Az szuper. - vágja zsebre a kezét, majd elkezd egyik lábáról a másikra állva billegni. Olyan, mintha... zavarban lenne. Okééé, na de miért? - Veled... veled mehetek? - kérdezi elgondolkodva, majd a szemembe néz. Teljesen ledöbbnek. Mivan?! Mostmár ideje lenne felébrednem, mert ez bizos, hogy csak álom. Hogy Ő könyvárba a karjon jönni velem?
 - Hát... ahogy gondolod. - mondom végül. - De azt tudnod kell, hogy én órákig szoktam válogatni...
 - Időnk, mint a tenger. - néz rám mosolyogva, majd tovább indul a járdán. Észbe kapok és én is csatlakozok hozzá. A lábamat nézve gyaloglok mellette, majd Rá nézek:
 - És te mit csinálsz erre? - teszem fel az engem most legjobban érdeklő kérdést. Az ellenkező irányban lakik, nem tudom, mi dolga lenne erre. Rám néz, halványan elmosolyodik, majd kinyitja előttem a könyvtár nagy bejárati ajtaját, mert idő közben megérkeztünk. Szerencsére városunk hatalmas könyvtárral rendelkezik, ami pár éve lett felújjítva, vagyis inkább újjá építve, ezért elég modern, és egyszerűen gyönyörű. Három emeletes építmény, melynek falai szinte csak ablakokból állnak, ezért a napfény állandóan bevilágítja a helyet. (Természetesen kivéve éjszaka.) Még csak a nagy előcsarnokba lépünk be, de már megcsap az a semmivel össze nem téveszthető könyvtár-illat. Ez a második otthonom, nagyon szeretek itt lenni. Szerintem az egyik legcsodálatosabb hely a Földön. Aztán eszembe jut, hogy most kivételesen nem vagyok egyedül...
 - Szép hely. - bólint elismerően, miközben alaposan körül néz. Én csak elmosolyodok, ahogy nézem a forgolódó fiút, aki valószínűleg még sosem járt itt. Feltételezésemet szóvá is teszem:
 - Nem jártál még itt?
 - Nem, nem szoktam olvasni. - válaszolja furcsa kifejezéssel az arcán. Ilyet nem is feltételeztem róla, de akkor is kicsit csalódott érzés kerített hatalmába, de gyorsan el is hesegettem. Az nem fontos, hogy olvas-e vagy nem, az a fontos, hogy elfogadja, hogy én olvasok. Nem is keveset...
 - Hát jó, akkor menjünk fel az emeletre. - mutatok az emelet felé. Ő csak bólint, és egymás mellet elindulunk a lépcsőn. Amikor felérünk, én odaviszem könyvtároshoz a könyveimet, amiket visszahoztam, majd nekiindulok a könyvekkel teli polcok közé, hogy keressek magamnak új olvasnivalót. Néhány sorral arrébb meg is pillantok egy könyvet, amit már rég el akartam olvasni, egy sorozat harmadik része. Az egyetlen akadály, hogy a legfelső polcon van, amit pont nem érek el... Fenébe az alacsonyságommal! Megpróbálok óvatosan felugrani, hogy ne borítsam fel a faépítményt, de elérjem a könyvet. A harmadik vagy negyedik ugrás után sem sikerül elérnem a céltárgyat, ezért idegesen fújtatok egyet:
 - Ez nem igaz!
 - Segítsek? - kérdezi egy hang a hátam mögül, mire ijedtemben összerezzenek. - Nem akartalak megijeszteni. - mondja komolyan, de ahogy megfordulok, látom az apró nevetőráncokat a szeménél.
 - Igen. Nem érem el. - mutatok a könyvre.
 - Majd én. - tol óvatosan félre, majd simán felnyúl és leemeli a tárgyat. Na igen, annak könnyű, aki majd' egy fejjel magasabb nálam... - Tessék. - nyújtja felém mosolyogva a 'kincset', amit én elpirulva veszek át.
 - Köszönöm. - motyogom leginkább a lábamnak, majd elindulok a polc mentén. Átmegyek egy másik sorba, a szememmel gyorsan végigfutom a könyvek gerincén a címet és a szerzőt, néhányat leemelek és elolvasom miről szólnak. Lassan haladok a sorok között, a kezemben csak gyűlnek az olvasásra váró művek. Észre sem veszem az idő múlását, csak akkor, amikor előveszem a telefonom, és meglátom, hogy két teljes órája bóklászok itt... Teljesen belefeledkeztem a válogatásba! Jaj, és Ő? Lehet, hogy már elment, mert rám unt...
Ezek után kicsit lehangolva megyek oda a könyvtárosnőhöz, aki kedvesen mosolyog rám, majd beolvassa a könyvek kódját, én pedig elindulok lefelé. A földszinten járok és már nyitnám ki az ajtót, amikor megpillantok egy vörös fejet... Egy hatalmas megkönnyebbülő sóhaj szakad fel belőlem, amikor rám emeli a tekintetét, feláll a számítógéptől, és elindul felém. Ó, hát persze! A gépterem! Ez hogy nem jutott eszembe! Megunta a könyveket, ezért lejött netezni. Még jó, hogy ilyen is van a könyvtárban.
 - Sikerült kivenned az egész könyvtárat? - kérdezi pimaszul mosolyogva.
 - Nem, sajnos annyi könyvet nem lehet egyszerre kihozni. - sóhajtok lemondóan, majd mosolyogva Ránézek.
 - Akkor mehetünk? - kérdezi kinyitva előttem az ajtót. - Hölgyem - hajtja meg a fejét előttem.
 - Köszönöm, Uram. - pukedlizek, és kilépak az ajtón. Annyira imádom, amikor ilyen... bolond. Seperc alatt fel tudja dobni a kedvem.
 - És most? - kérdezi hátrafelé gyalogolva, hogy rám tudjon nézni.
 - Hát... nekem haza kell mennem. - felelem elgondolkodva.
 - Akkor hazakísérlek. - bólint lemondóan.
 - Hát jó.
Amikor odaérünk a házunkhoz, mind a ketten megállunk és egymásra nézünk.
 - Hát akkor... - kezdi Ő megtörni a csendet. Nem úgy néz ki, mint aki nagyon el akar menni...
 - Nem szeretnél bejönni? - kérdezem hirtelen, mire Ő kicsit meglepődik, de mosolyogva bólint:
 - Ha nem zavarok.
 - Dehogy is! A szüleim nincsennek itthon. - legyintek.
Odalépk, kinyitom az ajtót, majd magam elé engedem Őt. Kilép a cipőjéből, én meg még szenvedek egy ideig a Converse-mel.
 - Nyugodtan ülj le a nappaliban. - mutatok a helység felé. - Én feldobom a szobámba a táskám.
Így is teszek, de lefelé jövet kicsit megállok a tükörnél, és megigazítom a hajam. Nem vagyok olyan, aki minden tükörnél kényszeresen megáll, de... Azért csak Ő van a nappalinkban...
 - Itt is vagyok. - lépek be hozzá, aki a krémszínű kanapénkon ül, és most éppen rám néz. - Öm... Kérsz valamit?
 - Valamit inni. - bólint. Átmegyek a konyhába, és előveszek egy poharat:
 - Öm... van itthon... víz, víz, és... víz. Mit kérsz? - kérdezem Őt, aki idő közben leült a pulthoz.
 - Nehéz kérdés... - mondja elgondolkozva. - De azt hiszem, hogy vizet, köszönöm.
Kitöltöm az üdítőt, majd elé teszem a poharat. Elkezdünk beszélgetni, viccelődni. Az idő csak úgy száguld. Annyira... hihetetlen ez az egész. Viszont egy kérdés még mindig foglalkoztat. Amire nem válaszolt...
 - Mit csináltál a könyvtárnál? - teszem fel a kérdést, mire Ő... elpirul? Nem, biztos a fényviszonyok miatt, hisz már megy le a nap.
 - Igazából... - kezdi. Azaz kezdené, de az ajtó nyílása félbe szakítja:
 - Szia, Emily! - hallom meg anyukám hangját a bejárati ajtótól. - Képzeld, ma láttam... Oh - lepődik meg, ahogy meglátja Őt. - Nem is tudtam, hogy áthívtál valakit.
 - Nem, én csak... - kezdeném, de Ő közbevág.
 - Csak beugrottam, de most megyek is. - áll fel.
 - Ó, nem, maradhatsz nyugodtan! - kezd el mentegetőzni anya. - Csak... Emily nem igazán szokta áthívni a barátait. - kijelentésére nem kicsit vörösödik a fejem.
 - Nem, tényleg mennem kell. - mondja Ő, majd elindul az ajtó felé. Én követem, majd kinyitom a kaput. - Köszönöm, hogy áthívtál. - mosolyog rám.
 - Szívesen, máskor is. - Te jó ég! Milyen vörös lehet már a fejem?!
 - Szavadon foglak! - mondja pimaszul. Istenem, az a mosoly! - De mostmár tényleg mennem kell. - mondja, majd még hozzám lép. - Jó éjt, Emily. - Az arcomhoz hajol, majd egy puszit nyom rá, azután gyorsan megfordul, és elmegy.
 - Jó éjt. - suttogom távolodó alakja utánna.

Hirtelen ébredek fel, szaporán veszem a levegőt. Ez nem igaz, már megint! Már megint Vele álmodtam! A vilámtolvaj-ban az ég-világon semmi romantikus nincs! Mostmár a könyvre nem foghatom. De mit jelent ez?
Amikor végre sikeresen normalizálom a légzésem, felkelek az égyból, és elkezdek a sulihoz készülődni, és a sulira koncentrálni. Ma már rendesen megkezdődik a tanítás, hiába, hogy tegnap volt az évnyitó. Gyorsan elkészülök, majd az órámra nézve megállapítom, hogy még van időm, ezért a kezembe veszem a tegnapi könyvet, és elkezdem olvasni. Sajnos olyannyira belemerülök az olvasásba, hogy amikor föleszmélek, rájövök, hogy 10 perc múlva becsöngetnek... Te jó ég! El fogok késni! Mint egy őrült rohank le a lépcsőn, veszem fel a cipőm, kapom fel a táskám, és szinte futva indulok meg a járdán a suli felé. Jaj, én nem szoktam elkésni! Főleg nem az első tanítási napon!
Pont akkor rontok be a suli ajtaján, amikor megszólal a csengő, aztán elkezdek felrohanni a lépcsőn a termünkbe. Pont a tanár előtt esek be, aki csak rosszalóan megrázza a fejét, majd elkezdi az órát.
Az órák szinte úgy telnek el, mint a villám, mert ahhoz képest, hogy rendes órákat kellene tartanunk, a legtöbb tanár (leginkább az osztály kérésére) rákérdez, hogy milyen volt a nyáriszünetünk, szóval leginkább beszélgetéssel telt a nap. Bár a csajokkal egész szünetben tartottuk a kapcsolatot, mégis egymás szavába vágva meséltünk egymásnak, mi történt velünk a szünetben.
Az utolsó óránk után elköszönök a barátaimtól, hazabaktatok, és otthon gondolkodás nélkül bedőlök az ágyamba. Egy nagy sóhajtás után rájövök, hogy éhes vagyok, ezért lemegyek a konyhába, és összeszedek pár ehető dolgot, majd visszamegyek a szobámba és leülök netezni.