Miért kell ezt megint?!

Itt van a rész. Tény, hogy rengeteget késtem, de problémáim voltak ezzel a résszel... De ez nem a ti dolgotok. Lehet, ha jobban igyekszem előbb is fent lehetett volna, de már mindegy. A lényeg, hogy most itt van. Remélem, hogy a késés ellenére tetszeni fog Nektek!
Jó olvasást! :)

A délutánom nagy részét azzal töltöttem, hogy kiválasszam, hogy melyik könyvet olvassam következőnek. Hiába, hogy nem hangzik egy nagy dolognak, attól még sokáig tart! De végül sikerrel jártam, és pár órányi kutakodás után úgy döntöttem, hogy Az angyal-t olvasom el Cassandra Clare-től. Igaz, hogy már olvastam egyszer, de nagyon szerettem, és már hiányzik a történet. Tehát estig olvastam, közben persze zenét hallgattam, mint mindig. Párszor végighallgattam a One Direction albumot és közben szinte ugyan azzal az izgalomal lapozgattam a könyvet, minha csak először olvasnám. Tényleg hihetetlen történet! Legközelebb csak vacsoránál tettem le.
 - Milyen napod volt ma? - kérdezi anya, miközben leül az asztalhoz.
 - Csak a szokásos év elejei lazítás. - vonom meg a vállam és átnyújtom apának a vajat. - Nektek?
 - Mint mindig: rohanás, idegesítő kollégák... - sóhajt anya.
 - Anderson? - vonja fel kérdőn a szemöldökét apa.
 - Ki más? - forgatja meg a szemét anya. Ez után belemerülnek a munkahelyi problémák megbeszélésébe, én pedig kicsit elkalandozok... Eszembe jut egy hajszín, egy szemszín egy mosoly, egy nevetés... Ő. Aztán csak azon kapom magam, hogy anya a kezét lengeti előttem:
 - Minden rendben? - kérdezi aggódva.
 - Persze, csak... elgondolkoztam a könyvön, amit olvasok. - vágom ki magam, és felöltök egy mosolyt. Épp hogy sikerül, bár így is érzem, hogy valami hihetetlenül műre sikeredett. - Köszönöm a vacsit. - állok fel az asztaltól és elmosogatom a tányérom, aztán felmegyek a szobámba. Amikor ledőlök az ágyamra, csak az ürességet és azt a szorító érzést érzem, mint régen. Ennek nem kéne így lennie. El kellett volna már felejtenem. Aztán érzem, hogy könnybelábada a szemem, és mielőtt kifolyna az első könycseppem, összeszorítom és megdörzsölöm a szemem. Nem gondolok rá! Inkább... inkább Will-re gondolok, és Tessa-ra. És a harcokra. Igen, ez jó lesz. Amíg próbálom kitalálni, hogy mivel terelhetném még el a gondolataimat, hirtelen megcsörren a telefonom. A legdurvább benne az, hogy arra gondoltam először, hogy esetleg... esetleg Ő hív... Te jó ég! Kezdek szánalmassá válni.
 - Helló! - nyomom meg a hívás fogadása gombot, miután megállapítom, hogy Ellie hív.
 - Szia! Csak Meg akartam kérdezni, hogy neked megvan DVD-n a Sherlock sorozat? - kérdezi a vonal másik végéről.
 - Persze. Még a múltkor kiírtam. Melyik évad kell? - sétálok a DVD-s polcomhoz.
 - Ha lehet, akkor mind a kettő.
 - Oké. Nyugodtan elviheted őket. - nekem a gépemen is megvan. Én jobb szeretem ott nézni.
 - Köszönöm. Akkor holnap átugrok érte. És viszem az álomfogót. - igéri, majd elköszönés után bontja a vonalat. Legalább sikerült elterelni a gondolatomat. Most viszont Sherlock-ot akarok nézni.
Két rész között megejtettem a fürdést, aztán amikor fél 1-körül véget ért a harmadik rész is, úgy döntöttem, hogy inkább lefekszek aludni, mielőtt nekiállnék a 2. évadnak is...

Az a hihetetlen jókedv, ami mostanában körülvett, még mindig nem múlt el, reggel is mosolyogva ébredtem, és mosolyogva készülődtam a sulihoz. Most is szinte rohanvást szedem a lábam, csak hogy előbb beérjek a suliba, és hogy láthassam Őt. Már szinte hiányzik. Olyan ez az egész, minha egy  álom lenne. De ennek valósnak kell lennie. Ilyet nem lehet csk álmodni! Őt nem lehet csak álmodni!
Gondolkodás közben meg is érkezek a sulihoz, belépek a kapun, és megcélzom az osztálytermünket.
Ahogy belépek, a jókedvem alább hagy, mert Ő még nincs itt. Még csak 2 osztálytársam van a teremben, akik egy gyors köszönés után folytatják az egymással való kommunikációt, mintha én itt sem lennél. - Úgy tűnik túl korán jöttem. - fut át a gondolat az agyamon, aztán megérzek egy kezet a válamon, és meglepődve hátrafordulok. Az első gondolatom természetesen Ő, ezért a kezdeti mosolyom egy pillanat alatt lefagy az arcomról, ahogy szembefordulok Nate-tel.
 - Hogy vagy, Emily? Úgy láttam, mostanában nagyon jó a kedved. - furja tekintetét az enyémbe, és újra felölti az én-mindent-tudok mosolyát. Azt az idegesítő és gonosz mosolyt.
 - Nate, hagyd őt békén. - hallok meg egy ismerős hangot Nate mögül, amitől gyorsabban kezd verni a szívem.
 - Csak beszélgetni szerettem volna. - néz hátra barátjára 'ártatlan' arckifejezéssel.
 - Nate! - szól élesebben a vörös hajú fiú, mire Nate megforgatja a szemét, majd engem kikerüllve besétál az osztályba.
 - Köszönöm. - mondom halkan, lehajtott fejjel. Hogy én hogy utálom Nate-et!
 - Nincsmit. - mosolyodik el, ezzel eltűntetve az előbbi komolyságot. De miért nézett így arra a fiúra? Ez egyáltalán nem volt... barátságos. Inkább olyan, mintha képes lenne nekiugrani, ha még egyet szól... - Egyébként szia.
 - Szia. - köszönök neki elpirulva. Jaj, miért kell folyton elpirulnom?!
 - Bemegyünk? - kérdezi a teremre mutatva, mire én bólintok, és mind a ketten belépünk. Én elindulok a helyemre, és Ő is jön utánnam, miután ledobta a táskáját a padjára. Ez után elkezdünk beszélgetni. Az osztálytársaink közben folyamatosan érkeznek, körülöttünk a zaj egyre csk nő, de olyan, mintha egy buborékban lennénk. Csak Ő és én. A többiek nem számítanak. Mintha megszűnne a tér és az idő.
 - Emily. - szólít meg, mintha eddig nem folyamatosan csak Rá figyeltem volna. - Lenne kedved átjönni hozzám délután? - kérdésére szinte leesik az állam. Legutóbb akkor voltam náluk, amikor még oviba jártunk, és a szüleimnek dolga volt, ezért nem volt ki vigyázzon rám, az Ő anyukája, pedig felajánlotta, hogy akkor addig legyek náluk. Egész délután játszottunk, és szinte haza sem akartam menni, amikor anyáék jöttek értem. - Mondjuk megnézhetnénk egy filmet, vagy csak... akármi. - folytatja, de látom rajta, hogy a szótlanságom kezdi elbizonytalanítani.
 - Szívesen. - mosolyodok el, ezzel kicsalva belőle egy alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajt. Pedig kétlem, hogy lenne a Földön egy lány is, aki nemet tudna Neki mondani...
 - Mondjuk úgy, mint tegnap? Miután megtanultál, átmegyek érted. - ajánlja fel, de én megrázom a fejem:
 - Én is eltalálok hozzátok.
 - Rendben. Akkor fél 4? - kérdezi az ajtó felé tekintve, ahol belép a töri tanár.
 - Fél 4. - bólintok helyeslőn, majd miután Ő elment, nekiállok kipakolni a felszerelésem az órára. Csak tudnám, hogy mikor volt a csengő...
Egész nap fel voltam villanyozva, valahogy még az órák is érdekesebbnek tűntek, mint máskor. Az utolsó kicsengő után, miután a diákok elkezdtek kiömlenni a kapun, még elköszöntem Tőle (vagyis Ő jött oda hozzám), aztán hazasiettem. Nem tudom, hogy miért, hisz az idő attól nem múlik gyorsabban, de legalább otthon tudok valamit csinálni. Mondjuk megtanulni egy hónapra előre...
Amikor végeztem a tanulással, megcsörgettem anyát, aki már meg sem lepődött a hívásomon, és természetesen elengedett a délutánra, azzal a feltétellel, hogy a vendéglátó majd hazakísér.
Ezek után nekiálltam, hogy felöltözzek és felkészüljek (főleg lelkileg) az elkövetkezendőkre. Én most tényleg Hozzá készülök. Vele fogom tölteni a délutánt Náluk. El sem tudom képzelni, hogy mit tervezhet. Mert azért gondolom nem csak egy filmet szeretne megnézni és kész. Nem így ismerem Őt. De fölösleges találgatni, nagyjából fél óra múlva meg fogom tudni.
Már indulok, hogy felvegyem a cipőm, aztán, amikor nagyjából 5 perc múlva sikeresen bekötöttem a cipőfűzőket, felkapom a táskám, kilépek az ajtón, majd bezárom magam után. Lassan elindulok a járdán. Szerencsére vagy nem, de csupán két utcányira laknak tőlünk, tehát nem kell sokat gyalogolnom. Út közben fel-fel pillantok a gyönyörűen tiszta és felhőmentes kék égre, ami egy kicsit hasonlít az Ő szemére... khm. Aztán megszemlélem a járdamenti fákat, amik a zöld egy csodálatos árnyalatában játszanak, mint az Ő szeme. Na jó, ez így nem okés. Nem juthat eszembe mindenről csak Ő. Ez így nem... normális. Jó, az tény, hogy én sem vagyok normális, de az egy más dolog. Mi történik velem?
Szinte észre sem veszem, de már befordultam az utcájukba, és egyre közelebb érek uticélomhoz. Tejóég! Tejóég! Tejóég! Már csak 3 háztömb. Még 2. Csak 1. A házuk előtt állok, ami legalább olyan hatalmas, mint amilyenre emlékeztem. Emeletes ház, nagyon szép, gondoztt kerttel, szép kinézettel, kerítéssel, amin a csengőt épp most nyomtam meg... Te jó ég! Izzad a tenyerem, a gyomrom meg liftezik. A szívem úgy dobog, mintha kiakarna ugrani aa helyéről, amikor kinyílik az ajtó.
 - Szia. - mosolyog rám, a számomra az egyik legkedvesebb arc a világon.
 - Szia. - mosolyodok el én is, és... nem is tudom, de... egy kicsit megnyugtat. Már persze nem a mosolygás, hanem Ő. Pedig előtte Miatta voltam ideges. Fura dolgok ezek.
Kicsit arrébb áll, hogy be tudjak mellette menni, majd becsukja mögöttem a kaput.
 - Gyere. - int, és elém megy. Belépünk a bejárati ajtón, és én csak ámulok. Gyönyörű házuk van! Mondjuk nem mintha ezt nem tudtam volna megállapítani kívülről is, de na... Az egész olyan modern, de mégis van benne egy olyan... otthonos érzés. Minden fal világos színekben pompázik, a napfény hatalmas ablakokon találja meg a beutat a házba, díszítésként virágok vannak mindenütt... Egyszerűen csak... szép. Még a bejárati ajtónál levettem a cipőm, tehát most zokniban követem az előttem haladó fiút. Lehet, hogy furin hangzik, de imádok zokniban lenni. Nem tudom, hogy miért.
A nagy nézelődés és gondolkodás közepette észre sem vettem, hogy Ő megállt előttem és felém fordult, ezért épp hogy nem mentem neki. Mindössze pár centire Tőle sikerült megállnom, és egy kicsit megilletődve nézek fel az arcára, amiről egy kis meglepődést olvasok le, majd elmosolyodik, mire én elpirulva hátrálok pár lépést. Te jó ég! Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a lélegzetvételét az arcomon, és... a szeme. Még sosem láttam ilyen közelről! Zöld és kék is egyszerre, gyönyörű csillogással, a szempillái pedig... Na meg azok az apró gödröcskék az arcán, amikor mosolyog...
 - Kérsz valamit inni? - ránt vissza a hangja a valóságba.
 - Most nem, köszönöm. - válaszolok, mire csak bólint és a kanapé felé int. Mert hogy közben beértünk a nappaliba... khm. Egyébként a helységnek citromsárga falai vannak, melyek szépen visszaverik a besütő Nap fényét. A négy falból az egyik, amelyik a hátsó kertre néz csak mennyezettől padlóig érő ablakokkal van kirakva, és van rajta egy szintén tiszta üveg ajtó.
Leülök az ülőalkalmatosságra, vendéglátóm pedig mellém.
 - Egyébként mit értettél akármi alatt? - kérdezem felé fordulva.
 - Csak egy kis... - kezdené, amikor félbeszakítja mondatát egy csilingelés. - Kész van. - áll föl mellőlem, és elindul kifelé a nappaliból. Nem tudok mást csinálni, úgyhögy követem. Utunk a konyhába vezet, ahol kellemes süti illat csapja meg az orrom.
 - Anyukád is itthon van? - kérdezem meg az illatra célozva. Aztán elbizonytalanodok, amikor felkap két konyharuhát és kinyitja a sütő ajtaját, ahogy kiemelje a tepsit, amin muffin van.
 - Nem, ezt én sütöttem. - mondja kicsit elpirulva. - Anya majd csak később jön haza. - folytatja, mikozben elkezdi tányérra pakolni a friss sütit. Közelebb lépek hozzá, és mosolyogva konstatálom, hogy...
 - Áfonyás. - mondom ki hangosan is, vele egy időben, mire csak mosolyogva egymásra nézünk. Na igen, arra még tisztán emlékszem, hogy amikor itt voltam sok éve, anyukája sütött áfonyás muffint. Azóta is ez a kedvencem. Már próbáltam többször is ilyet sütni, de sosem sikerült olyan jóra, mint amilyet itt ettem. - Nem is tudtam, hogy tudsz sütni. - jegyzem meg a tökéletesen sült édességre nézve.
 - Szeretek anyával főzőcskézni. - vonja meg a vállát. - Na gyere. - mondja, majd felkapja a muffinnal megrakott tányért, a szekrényből kivesz két poharat, a hűtőből egy dobozos almalevet, és visszaindul a nappaliba.
 - Ne segítsek? - kérdezem a nyomában haladva.
 - Elég ha kinyitod nekem az ajtót. - bólint a kertbe vezető üvegajtó felé. Teljesítem a kérését, és kilépünk a kertbe, amin szintén látszik, hogy nem kis munkát fektetnek a gondozására. A fű le van nyírva, sokféle és sokszínű virág mindenhol, és egy fából készült kerti kiülő van egy öreg tölgyfa alatt. Ő lepakol az asztalra, én pedig még gyönyörködök a látványban.
 - Ez anya egyik hobbija. Imádja gondozni a növényeket. - int a virágok felé.
 - Egyszerűen csak gyönyörűek. - bólintok elismerően, aztán odasétálok mellé az asztalhoz.
 - Ülj le. - mondja, és Ő is így cselekszik. Leülünk egymással szemben, és elkezdünk enni a muffinból.
 - Ez nagyon finom. - dícsérem, mire Ő alig láthatóan elpirul, majd elmosolyodik. Aztán elkezdünk beszélgetni. Lassacskán fogy az előttünk lévő süti és üdítő, miközben élvezzük egymás társaságát. Legalább egy óra is eltelik, mire úgy döntünk, hogy bemegyünk. Megint a nappaliba ülünk lea kanapéra:
 - Akkor megnézzünk egy filmet? - kérdezi felém fordulva, mire én csak válat vonok:
 - Mit nézünk?
 - Amit csak szeretnél. Csak légyszi mellőzd a nyálas romantikus filmeket. - fintorodi el. - Nem azért, mert bajom van velük, de anyával néhány napja néztünk meg egyet...
 - Nyugi, nem szoktam romantikus filmeket nézni. - nyugtatom meg. - Jobb szeretem a harcolós-akciós filmeket.
 - Ennek örülök. - könnyebbül meg.
 - De inkább válassz te. Csak ne legyen túl fej- és végtagvesztős. - mosolygok, és tekintetemmel követem a fiút, ahogy feláll és odamegy egy polchoz, ami teli van DVD-kel.
 - És hogy állsz a Marvel-filmekkel? - kérdezi a válla fölött hátrapillantva.
 - Imádom őket.
 - Akkor... - mutat fel két DVD-t - A vasember, vagy Hulk?
 - Vasember. - mutatok a jobb kezében lévő lemezre, mire ő bólintva beteszi a lejátszóba, aztán elindul a konyha felé:
 - Csinálok popcorn-t.
Pár perc múlva vissza is ér egy tállal a kezében, és levágja magát mellém. A film közben ropogtatjuk a popcornt, aztán Ő elkezd játszani. A kukoricát feldobja, majd megpróbálja a szájával elkapni. A legtöbbször sikerül is neki, de egyszer mellé megy, és rajtam landol a kukorica. Én felemelem, Ő pedig kitátja a száját, hogy dobjam bele. Célzok, és sikeresen eltalálom a száját. Így elvagyunk egy darabig, sok nevetéssel, közben megy a film, amit már nem nagyon nézünk. Ez után még tovább hülyéskedünk, és már egymásra borulva nevetünk, amikor hirtelen (fogalmam sincs, hogy hogyan) az arcunk csak pár centire van egymástól. Már nem nevetünk, csak egymás szemébe nézünk. Én szinte elmerülök az övében. Alig észrevehetően közelebb hajol. Nem is gondolkozok, én is közelebb araszolok hozzá. Már tényleg kevesebb, mint egy centi választ el minket egymástól, amikor... ajtócsapódást hallunk:
 - Sziasztok!
Zavartan elhajolunk egymástól és felállunk, Ő pedig megállítja az egyébként még mindig menő filmet:
 - Itt vagyunk!
Pár pillanat múlva fel is tűnik a hang gazdája a nappali bejáratánál:
 - Remélem nem zavartam meg semmit. - mondja mosolyogva.
 - Dehogy! - legyint Ő az anyukájának, aki szinte semmit sem változott, amióta utoljára láttam. Nagyon fiatalos nő, persze csakis jó értelemben, kedves kisugárzással, és folyton mosolygós arccal.
 - Szia, Emily! - mosolyog rám. Ahogy észreveszem, ezt a mosolyt a fia örökölte tőle.
 - Csókolom! - köszönök vissza.
 - Jaj, kérlek, tegezz nyugodtan! Nem vagyok olyan öreg! - legyint, majd odajön hozzám és két puszit nyom az arcomra. - Hogy megnőttél! - néz végig rajtam. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk!
 - Én is... - nézek zavartan a nőre.
 - Amy. Szólíts csak Amy-nek.
 - Rendben. Én is örülök, Amy. - mosolygok rá.
 - Na jó, hagylak is titeket! - néz a mögöttünk álló fia felé.
 - Azt hiszem, hogy nekem mennem kell. - pillantok az órámra.
 - Máris? - néz rám szomorkásan a fiú, és az arcának látványára képtelen vagyok nem elmosolyodni:
 - Igen, sajnos. - pillantok a kint sötétedő égre. Gyorsan szalad az idő, ha jól érezzük magunkat.
 - Rendben, akkor hazakísérlek. - bólint beletörődve. Elköszönök anyukájától, felveszem a cipőm, és már lépünk is ki a házból. Az úton nem sokat beszélgetünk, leginkább csendben, a gondolatainkba merülve sétálunk egymás mellett. Az én gondolataimat például a majdnem-csókunk tölti ki. Hisz mi más lehetett volna? Vagy csak én értelmeztem félre? De az nem lehet. És vajon Ő min gondolkozik? Lehet, hogy Ő is azon amin én? Idő közben megérkezünk a házunkhoz. Én megállok a kapunál, Ő viszont annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy megálltam, ezért elkapom a karját és viszahúzom.
 - Mi az? - kérdezi zavartan.
 - Itt vagyunk. - mutatok a házra, visszafojtva a kitörni készülő nevetésemet arca láttán.
 - Khm. Persze. - bólint komoly arccal, mire én már nem tudom visszafogni, kitör belőlem a nevetés. Tettemre először összeráncolja a szemöldökét, aztán Ő is elneveti magát. Amikor végre túl vagyok a nevetőgörcsön, megszólalok:
 - Hát akkor...
 - Akkor jó éjt. - hajol közelebb, mire bevillan a nem rég történt eset. Valószínűleg Neki is, mert valami átfut az arcán, aztán csak nyom egy puszit az arcomra. Nem is tudom, hogy mire számítottam. De egy kis... csalódottságot érzek, és elfog a rossz kedv. Most először nem örülök neki, hogy puszit kaptam Tőle... Ő elindul a járdán, én pedig megfordulok, hogy kinyissam a kaput. Lépéseket hallok magam mögött, mire kérdőn fordulok meg.
 - Emily. - mondja hozzám lépve, de megállva tőlem egy lépésnyire. - Én csak... - kezd elbizonytalanodni, mire én közelebb lépek:
 - Csak...?
 - Nem bírom ki... - motyogja, majd közelebb hajol. De most nem áll meg. Kezéit az arcomra simítja, ajkát pedig az enyémhez nyomja. Először lefagyok, aztán közelebb bújok hozzá. Nem sokára el is szakadunk egymástól, mire én megszeppenve, Ő pedig zavartan néz. Már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de én odalépek hozzá, és most én csókolom meg Őt. Ez egy kicsit tovább tart, aztán amikor elválunk, Ő hitetlenül mosolyogva néz rám, én pedig inkább csak elvörösödve nézem a cipőm.
 - Holnap találkozunk. - mondja, de mintha megváltozott volna a hangja. Aztán csak elindul a járdán, zsebre vágott kézzel. Nézem a távolodó alakját, és közben azon gondolkozok, hogy ez most valóságos volt-e.

Hirtelen ébredek fel. Teljesen ébernek érzem magam, annak ellenére, hogy az óra hajnali 3-at mutat. Ez így nem jó! Miért kellett ezt újra álmodnom?! Fáj. Belül fáj, hogy 'újraéltem' ezt a napot. Nem tehetek róla, de képek ugranak be az álmomból, mire gy könnycsepp folyik végig az arcomon.
Hiányzik.

Miért?!

 És végre itt a rész! Nagyon sajnálom ezt a rengeteg késést. Tényleg. Remélem, hogy mindenkinek jól telik a nyár. Na jó, tehát itt az új rész: Jó olvasást! :)

Az elmúlt, kevés alvással töltött napok meghozták az eredményüket, mert ma már 9 órakor ágybabújtam, és gyorsan el is nyomott az álom.

Olyan csodálatos álomban volt részem, mint még soha. Egy gyönyörű réten ültünk Ő meg én, virágok között, a nap 100 ágra sütött, csiripeltek a madarak... Minden olyan... varázslatos volt. Ahogy ott voltunk egymás mellett, nevetve, beszélgetve... Ő fogta a kezem, aztán mélyen a szemembe nézett, és egyre csak közelebb hajolt, míg megszűnt a távolság kettőnk között, és akkor... Na és akkor felébredtem. Jellemző. De akkor is gyönyörű volt, és ez már elég volt ahhoz, hogy mosolyogva keljek fel.
Lemegyek a konyhába, hogy megigyak egy adag kakaót, és ott találom anyut, aki a munkába készülődik. Apa már biztosan elment, ő mindig korábban kezd.
 - Mostanában különösen jó a kedved. - mondja anya, de kijelentés helyett én egy kis kérdést érzek a mondatban. Csak mosolyogva megvonom a vállam és folytatom a reggeli italom elkészítését. Egy ideig mind a kettem csendben vagyunk, majd megint anya az, aki megtöri a szótlanságot:
 - Nagyon rendesnek tűnt a barátod, aki itt volt tegnap, kár hogy nem maradt tovább.
 - Ő nem... nem igazán a barátom, csak... - mentegetőzök elpirulva. Gondoltam, hogy fel fogja még hozni.
 - Igen, értem én, tiniszerelem, milyen szép dolog is... - mondja elmélázva, mintha visszaemlékezne valamire. - Olyan boldogok voltunk, aztán... - és itt elkomorodott.
 - Mi történt? - kérdezem ilyedten.
 - Minden elromlott, a szívem pedig összetört. - látom felvillanni a fájdalmat a szemében, ahogy rám néz, de aztán összeszedi magát: - De persze ez régen történt. Nem sokkal később találtunk egymásra apáddal, akit még mindig szeretek. - mosolyodik el. Én is egy ilyen párt szeretnék találni, akit sok év múlva is még ugyanannyira, ha nem jobban, szeretek, mint amikor találkoztunk. - De most rohannom kell, mert elkések a munkából. - jelenti ki az órára nézve, majd egy puszit nyom a fejemre, és sietve elhagyja a házat. Én csak felsóhajtok, és úgy döntök, hogy lassan elindulok a suliba.
Megint legalább olyan szép reggelünk van, mint tegnap. A Nap gyönyörűen süt, az ég kék, a fák zöldek, épp most mentem neki egy oszlopnak... De tényleg. Nem vettem észre, hogy ott van és erőből levállaltam... Aúúú. Ez biztos be fog lilulni. Ritka szerencsétlen vagyok.
Végül beértem a suliba, viszont nem mondhatni, hogy sértetlenül. Még mindig fáj ott, ahol beütöttem... Aztán beléptem az osztályterembe, és elmúlt a fájdalmam. Mármint, nem történt semmi csoda, csak megláttam Őt. A padomon ül és a telefonját nyomogatja, majd mintha megérezné hogy figyelem, felnéz, és elmosolyodik ahogy meglát. Int hogy menjek oda Hozzá. Ez mondjuk egyértelmű lenne, mivel az az én padom... De Ő mit keres rajta? Már nem mintha bánnám, csak...
Kicsit zavartan, de odamegyek Hozzá, át a termen, az osztálytársaim szeme pedig rám szegeződik, és látom a kérdést a tekintetükben. Azt a kérdést, amire én magam sem tudom a választ.
 - Szia. - köszön még mindig mosolyogva, amikor mellé lépek.
 - Szia. - viszonzom a köszöntést még mindig egy kicsit döbbenten. - Öm... mit csinálsz itt?
 - Rád vártam. - adja meg a szerinte egyértelmű választ.
 - És... miért? - ezaz Emily, ez egy nagyon elmés kérdés lett! Büszke vagyok rád! Lehet, hogy nem kéne E/3 személyben beszélnem magamhoz...
 - Hogy odaadjam ezt. - emel fel maga mellől egy szál virágot. - Idefelé jövet megláttam, és... rád gondoltam. - mondja kicsit elpirulva, és felém nyújtja a fehér virágot. - Remélem tetszik.
 - Hát persze hogy tetszik! Gyönyörű! - válaszolom, és elfogadom az ajándékot, ami tényleg csodaszép. Nem nagyon értek a virágokhoz, sőt... De azt azért meg tudom állapítani, hogy igenis szép.
 - Van valami terved délutánra? - kérdezi kiváncsian rám szegezve zöld szemét.
 - Öm... hát tanulok, meg bele akarok kezdeni egy új könyvbe. Egyébként semmi. Miért? - kérdezek vissza.
 - És ez mennyi időt vesz igénybe?
 - A tanulás nagyjából másfél órát, a könyv az egész napot... - na igen, ha én belekezdek egy könyvbe... - De a könyvet máskor is ráérek elkezdeni, megvár. - próbálom menteni a helyzetet, ahogy meglátom a fiú kicsit kétségbeesett arcát.
 - Akkor... lenne kedved meginni velem valamit, miután megtanultál? - kérdezi bizonytalanul, de próbálja felölteni a megnyerő mosolyát.
 - Hát persze! - felelem kicsit döbbenten. Ez most akkor egy randi? Á, nem, biztos nem. De... csak mi megyünk, vagy lesz még ott valaki? Mondjuk a haverjai... Nate...
Úgy tűnik, a gondolataim kivetítődtek az arcomra is, mert még mindig mosolyogva hozzá teszi:
 - Csak te és én. - Tejóég! Akkor ez egy randi!!! - Akkor fél 4 körül érted megyek. - folytatja, majd leugrik a padomról, és elindul a saját helyére. Először utána akarak fordulni, de aztán megakad a szemem a nyelvtan tanáron, aki most vágta be a terem ajtaját. Kezdődhet az 'izgalmas' nyelvatan óra...
Egész nap, minden óra, szinte minden percében csak rá gondoltam. Nem igaz! Mi van velem?! Hogy csinálhatja ezt velem? A nap folyamán többször is olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Aztán hátra fordultam, de senki még csak felém se nézett. Ezek után mindig zavartan fordultam vissza a tanárhoz. Egy idő után elgondolkoztam azon, velem van-e baj? Azt sem mondhatom, hogy paranoia, hisz mitől lenne?
Utolsó órán ülve megint elfogott az az érzés. Most hátraforduljak? De mi van, ha csak beképzelem? Lehet, hogy túl sok könyvet olvasok. Meredten bámulom a matek tanárt, aki unottan 'magyarázza' az aktuális anyagot, ezzel altatva a fél osztályt. Csak azért sem nézek hátra. De még mindig itt van az érzés! Na jó, csak egy kicsit. Egy mütyürkét. Elfordítom a fejem és hátra nézek. Végigpásztázom az osztályt, és már azt hinném, hogy megint csak beképzeltem, amikor találkozik a tekintetem egy másikkal. A terem legvégéből. Egy, talán a világon a leggyönyörűbb szempárral. Most épp a kék egy sötétebb árnyalatában játszik, olyan, mint az ég odakint. A tulajdonosa rám mosolyog, amit én elpirulva viszonzok, majd a táblára emeli tekintetét, pont abban a pillanatban, amikor egy torokköszörülést hallok a padom mellől:
 - Ms Watson! Megismételné?
 - Elnézést. - fordulok a tanár felé, majd lehajtom a fejem.
 - Kérem figyeljen az órámon! - dörmögi el monoton hangján a már legalább 50-es évei környékén járó férfi.
 - Úgy lesz. - motyogom az orrom alatt. A tanár nem is foglalkozik tovább velem, inkább visszatér a tananyaghoz. Legalább már tudom, hogy nincs velem baj...
Óra után lassan pakolászok össze, mire kész vagyok, szinte már mindenki a termet is elhagyta, ha nem az iskolát is. Már Ő is biztos elsietett a haverjaival. Sóhajtok egyet és elindulok kifelé az iskolából. Végigmegyek a már szinte üres folyosókon, kilépek a hatalmas fa bejárati kapun, és lelépkedek a lépcsőn. Szétnézek és hirtelen megpillantom Őt. Az iskolától nem messze áll Nate társaságában. A fiú úgy tűnik, folyamatosan beszél hozzá, ezt abból gondolom, hogy még mutogat is, de Ő nem figyel igazán. Olyan, mintha... Mintha keresne valakit. Csak fél szemmel figyeli az előtte álló fiút, a másik szemével folyton a suliból kiáramló tömeget pásztázza. A tekintete végigvándorol az előttem lévő nevetgélő csoportokon, majd megállapodik rajtam. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán és integet nekem. Én visszaintek, és ekkorra Nate is felém fordul, és egy mindenttudó, rosszindulatú mosolyt küld felém. A hideg is kiráz tőle. Aztán mind a ketten elfordulnak, és elindulnak a járdán. Én is követem a példájukat, csak én a másik irányban haladok, kerülgetve a beszélgető fiatalokat. Ez azt jelentené, hogy rám várt?
Haza érve megebédelek, majd felbaktatok a szobámba, hogy neki álljak a háziknak. Pár matek feleadat, nyelvtan gyakorlás, töri tanulás, bioszból egy kis magolás... Mire oda érek, hogy bekészíthetek másnapra, az óra szerint 3 múlt 5 perccel. Tejóég! Még össze kell készülnöm! Még anyutól is fel kell hívnom, hogy egyáltalán elmehetek-e! Mondjuk biztos, hogy elenged, hisz tudja, hogy mindig kész a házim és mindent rendesen megtanulok. Először is tárcsázom anyát:
 - Szia Kicsim!
 - Szia, Anya! Figyelj, tudod, tegnap itt volt az a fiú... - kezdem, és már a gondolattól, hogy itt volt, hevesebben kezd verni a szívem.
 - Igen, az az aranyos fiú. Nagyon szimpatikus volt nekem. - mondja, és szinte magam előtt látom a sokat sejtető mosolyát.
 - Igen. Öm... elhívott, hogy igyak meg vele valamit... Elmehetek? - azt hiszem nyert ügyem van, mert anya elneveti magát.
 - Hát persze, hogy elmehetsz! Érezd jól magad!
 - Köszönöm, Anya! Szeretlek! - hirtelen olyan boldogság önt el, hogy az hihetetlen.
 - Szeretlek! - és bontja a vonalat. Szinte ugrálva közelítem meg a ruhás szekrényem, hogy keressek valamit, amit felvehetnék. Nekem nincsen semmi menő cuccom, azt sem tudom, hogy mostanában mi a divat. Ez engem soha nem érdekelt. De most nem tudodm, hogy mit vegyek fel. Percekig bámulom a ruháimat, majd úgy döntök, hogy a szokásosat veszem fel: a kedvenc farmerem, az egyik kedvenc pólómmal, és a kedvenc tornacipőmmel. A hajamat leengedem, beleteszek egy hajráfot, hogy ne lógjon a szemembe, magamra fújok egy minimális mennyiségű parfümöt, összeszedem a táskám és elindulok a lépcső felé, pont amikor megszólal a csengő.
 - Szia. - köszönök az ajtóban álló fiúnak, aki mióta legutóbb láttam lecserélte a pólóját, mert most egy fehér darab ven rajta. Imádom, amikor fehér póló van rajta, egyszerűen csodálatosan áll rajta.
 - Sikerült megírnod minden házit? - kérdezi mosolyogva.
 - Igen, kb. az egész hétre...
 - Akkor mehetünk? - nyújtja felém a kezét.
Mint kiderült, a pár sarokkal arrébb lévő kis kávézóba mentünk. Igazán kellemes hely, virágokkal, meg szép terítőkkel. Leültünk egy két személyes asztalhoz, és rendeltünk: Ő egy cappuccino-t, én egy forró csokit. Megint nagyon jót beszélgettünk, meg nevettünk, közben megittuk a rendelt italunkat, aztán legalább egy óra múlva Ő felált, hogy fizessen. Próbáltam ellenkezni, hogy a sajátomat kifizessem, de erre csak azt mondta, hogy Ő hívott meg, és elővette a lefegyverző mosolyát.
Ez után vissza jött, megfogta a kezem, és elindultunk. Sétánk a parkba vezetett, ahol egy padon ülve folytatjuk a beszélgetést és egymás ugratását. Majdnem olyan, mint először, de mégse. Most még sokkal felszabadultabb, még a szeme is mosolyog folyamatosan. A suliban is jobb kedvűnek láttam az elmúlt napokban. Már nem mintha előtte szomorú lett volna, csak... Most igazán boldognak tűnik. Nem tudom, hogy mi váltja ezt ki belőle, de remélem, hogy mostmár ilyen marad.
Ma is haza kísért, mint minden nap. Megálltunk egymással szemben, Ő lassan közelebb hajol, és egy pillanatra azt hiszem, hogy... meg akar csókolni, de ez a gondolat gyorsan elszáll, miután az arcomhoz hajol, hogy adjon egy puszit.
 - Jóéjt.
 - Köszönöm a délutánt. - és mielőtt elhajolna, megfogom az arcát, és én is egy puszit nyomok az arcára. Ezzel sikerül kicsit meglepnem Őt, és egy hatalmas mosolyt csalnom az arcára, amitől az arcom rákvörös lesz. - Jóéjt. - mondom gyorsan, aztán belépek az ajtón.

Felriadok. Egyáltalán nem értem, hogy miért álmodom újra azokat a napokat. Már rég elmúlt. El kellett múlnia. Nekem nincs Rá szükségem. Én nem akarok Róla álmodni. Nem akarom, hogy bármilyen formában is része legyen az életemnek. Nem lehet... Az órára nézek, és megállapítom, hogy alig múlt hajnali 5. Szuper. Már úgy sem tudok visszaaludni, inkább olvasok. Már nem sok van a Villámtolvaj-ból, remélem, hogy most be tudom fejezni.
Reményem teljesült, mire csörgött az ébresztő órám, már csak 2 oldal marad. Gyorsan elolvasom, aztán neki állok készülődni. Elég jó könyv, nagyon tetszik, de most nem fogom folytatni a második résszel, belekezdek valami másba. Majd délután szétnézek.
Máris itt a hétvége, ma már péntek van. Olyan furcsa, hogy idén szerdán kezdődött a tanév, de ez van.
Elég kedvetlenül lépek be a terembe, ahol még csak pár osztálytársam van jelen. Lehet, hogy kicsit korábban sikerült beérnem. De nem korábban, mint Abby.
 - Sziaaa Em. - köszönt jókedvűen barátnőm.
 - Szia Abby. - viszonzom kevésbé lelkesen, de azért próbálok egy mosolyt erőltetni magamra.
 - Minden rendben? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel. Azt hiszem nem leszek színésznő...
 - Persze. - bólintok még mindig ál-mosolyogva.
 - Biztos? - veszi elő a mindent-kihúzok-belőled-előlem-úgyse-titkolhatsz-semmit tekintetét.
 - Nem. - nosolyodok el kicsit, de most igazából. - Úgye meséltem neked arról a fiúról, még általánosból...
 - A vöröshajú, zöld szemű álomfiú. Igen. - bólint, én pedig csak megforgatom a szemem a kijelentésére.
 - Igen. Mostanában minden este vele álmodok. - sóhajtok egyet. - Nem tudom, hogy miért. Nem tudom, hogy mit csináljak.
 - És nem beszélgettél, vagy találkoztál vele? - húzza fel az egyik szemöldökét.
 - Nem is láttam azóta, amióta elballagtunk még csak képen sem. És nem is akarom. - teszem hozzá komoran.
 - Oké. Próbálj meg ne rá gondolni. Hátha akkor nem álmodsz róla. - mondja gondolkodva.
 - Hát jó. De nem hiszem, hogy az segít. - hajtom le a fejem.
 - Mi nem segít? - hallom meg Ellie hangját mellőlünk.
 - Öm... semmi, csak Em-nek rossz álmai vannak. - mondja Abby, mire én hálásan nézek rá. Ellie tényleg nagyon jó barátom, de... neki nem mondtam el. Abby-nek sem akartam, csak ő kihúzta belőlem. Előtte tényleg nem nagyon lehet titkolózni.
 - Használj Álomfogót. Azt mondják, segít. - mondja mosolyogva. - Azt hiszem nekem van is egy otthon. Holnapra elhozom neked.
 - Öm...Köszönöm. - mosolygok rá. Tényleg.
Ez után a nap kicsit jobban telt. A lányokkal egész nap hülyéskedtünk. Még mindig nem igazán kezdődött meg a tanítás, csak pár órán kezdtünk tényleg csinálni is valamit.
A csajoktól jó hétvégét kívánva elköszönök, ahogy kicsengetnek az utolsó óráról, aztán elindulok haza.