Az álom

Itt van az első fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog Nektek. Ha valami mégsem nyeri el a tetszéseteket, azt nyugodtan írjátok meg. Nem is tudom, mit mondhatnék még... Inkább csak ezt: Jó olvasást! :)

Felfokozott idegállapotban csukom be az Eleven testek című könyvet, amit most... öm... Hány óra lehet? Felveszem az éjjeli szekrényemen fekvő mobilom, és egy gomb megnyomása után döbbentem konstatálom, hogy hajnali 1 óra van. Te jó ég! Holnap suli! Nem akarhatok az első nap elkésni! Ez végre egy olyan év, amit örömmel fogok elkezdeni, mert vannak barátaim, a világ legjobb sulijába járok, senki sem piszkál azért, mert sokat olvasok, vagy mert jól tanulok... A tanárok jófejek, rendesen tanítanak, mindent elmagyaráznak... Lehetne ennél jobb? Na mindegy. Ott tartottam, hogy most fejeztem be az Eleven testeket és egyszerűen imádtam!!! Mondjuk nem sok olyan könyv van, amit én ne szeretnék. Először mondjuk kicsit félve vettem a kezembe, mert hát csak zombik, de kellemesen csalódtam. Gyönyörű történet, és már alig várom, hogy holnap ajánlhassam a csajoknak! De mostmár tényleg aludnom kell! Leteszem a könyvet a mobilom mellé az éjjeli szekrényre, majd leoltom a lámpám, és annak reményében hajtom álomra a fejem, hogy nem fognak zombik feltűnni az álmomban...

Már csak 1 hónap van hátra a suliból, aztán elballagunk. Hát, nem mondom, hogy hiányozni fog ez a suli. Sosem szerettem igazán ide járni. Valójában barátaim sincsennek, az osztálytársaim valahogy nem nagyon értékelik, ha valakinek a kedvenc elfoglaltsága az olvasás... Amióta 1. osztályos koromban megtanultam hogyan kell az egymás mögé rakott sok-sok betűt összerakni, és értelmes szavakat, mondatokat alkotni belőlük, szinte nincs olyan, hogy ne lenne a kezemben könyv. Azóta ezek a papírból készült csodák és a bennük lakozó szereplők a legjobb barátaim. Ez nem azt jelenti, hogy másokkal nem is beszélgetek, mert igen, és nem is vagyok teljesen kitagadva az osztályból, mert van amikor beszélgetek pár lánnyal, semleges dolgokról, mint például hogy milyen óra jön, és néha még a fiúkkal is beszélgetésbe elegyedek, ezek a párbeszédek, pedig nagyjából mindig így zajlanak:
"- Volt házi? - kérdezi ő.
  - Igen. - felelem én.
  - Ide adod? - kérdezi ő.
  - Hát persze. - felelem én."
Hát nem én vagyok a társaság központja? De igazából nem is érdekel. Viszont van, akit nem szívesen hagyok itt. Ő az, aki néha (amikor a haverjai nem látják és nincsennek a közelében) rendes velem. Ő az, aki bármikor képes megnevettetni. Aki bármikor képes belémfolytani a levegőt, amikor csak meglátom a szemét, vagy a haját, vagy meghallom a bársonyos hangját... Felnézek a könyvemből, amit már vagy 10 perce meredten bámultam, és akkor meglátom Őt, ahogy felém közeledik.
 - Szia, mit olvasol? - kérdezi egy ellenálhatatlan mosoly kíséretében.
 - Öm, ezt... - mutatom fel az aktuális könyvem borítóját, Ő leolvassa és bólint. Te jó ég! Most miért jött ide hozzám? A haverjai itt vannak pár méterre. Ezt nem értem.
 - És jó könyv? - folytatja a 'kommunikációt' még mindig mosolyogva.
 - I-igen. Nagyon érdekes a történet. - mondom, és próbálom kontrolálni a hirtelen rámjött remegést.
 - Igazából... - kezdi - azt szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem sétálni ma délután. - teszi fel a kérdést, közben zsebre vágja a kezét és reménykedve néz rám. Hogy mi???
 - Ki lesz ott? - kérdezem döbbenten.
 - Valójában csak... te meg én... - mondja zavartan. Ennél a pontnál leesett az állam. Most álmodom? Ez biztos nem igaz.
 - Hát... én... nem is tudom... - makogok össze-vissza.
 - Naaa - néz rám kiskutya szemekkel. - Év vége van, úgy sincs sok tanulni való. - veszi elő a legcsábítóbb mosolyát.
 - Rendben. - bólintok. Nem igaz, hogy képtelen vagyok ellenálni a szemének! Szinte el sem tudom szakítani a tekintetemet a most, a zöld felsőjéhez illően zöldes árnyalatban játszó íriszétől. Hihetetlen.
 - Akkor suli után átugrok érted. - mondja a győztesek mosolyával, majd vissza sétál a heverjaihoz.
Te. Jó. Ég! Ez mi volt? Akkor ez most egy randi? Csak Ő meg én. Ilyen gondolatokkal nézem még mindig Őt, ahogy épp egy sráccal beszélget, majd amikor találkozik a tekintetem Nate-ével, lesütöm a szemem és a könyvembe hajtom a fejem. Na igen, van, aki egyáltalán nem fog hiányozni. Ilyen például Nathan Butler. Egyszerűen gyűlölöm azt a fiút! Nem vagyok egy utálkozó ember, sőt! De... Nate egyszerűen kihozza belőlem. Komolyan mondom, átkozom azt a napot, amikor 5.-ben először betette az osztályba a lábát. Amikor először elkezdett haverkodni Vele. Amikor először vitte Őt a rosszba. Persze tisztában vagyok vele, hogy Neki is van saját akarata, de ez a Nate valahogy... hat rá. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de már igazán befejezhetné! Amióta itt van, Ő teljesen megváltozott. Nagyjából átvette Nate bunkó és beképzelt, mindenkitlenézek stílusát. Régen Ő nem volt ilyen! Én már csak tudom, hisz ovi óta ismerem. Mindig kedves és rendes volt velem... bár, igazából velem most sem viselkedik másképp... Csak levegőnek néz a suliban, és mindenhol, mindig, amikor ott van vele Nate. Ami az idő 95%-a. De ez ellen nem tehetek semmit. Az egyetlen dolog, ami nem változott ovi óta, az az érzés, hogy Ő nagyon fontos nekem. Emlékszem, hogy a csoporttársaink, amikor nem figyelt az ovónéni, Répafejűnek csúfolták Őt, ami miatt mindig szomorú lett, és azt kívánta, bár átszinezhetné a haját. Ilyenkor mindig tartottam benne a lelket, és mondtam Neki, hogy szerintem a többiek csak irigyek, mert az egész oviban Rajta kívül senkinek sem vörös a haja. Elmondtam, hogy ez teszi Őt különlegessé. Ettől mindig jobb lett a kedve, aztán mentünk együtt játszani. Hihetetlenül hiányzik az a sok játék és nevetés, na meg a sok együtt töltött idő. A gondolatmenetemből az ajtó csapódása ébresztett fel, ami azt jelezte, hogy belépett a tanár, tehát kezdődhet az óra.
Órák után sietve szedtem a lábam, hoyg minnél előbb haza érhessek. Hisz azt mondta, hogy suli után jön értem. Nem tudom, hogy ez Nála mennyi időt jelent.
Belépek az üres házba ( a szüleim dolgozni vannak), majd felhívom anyut, hogy megkérdezzem, elmehetek-e. Igen, én ilyen jó kislány vagyok. Amikor anya nevetve jó szórakozást kívánt, ledobom a telefont és gyorsan megebédelek. Nem tudok sokat enni, mert iszonyúan izgulok, de azért legyűröm az anyu által előkészített ételt, majd felsietek a szobámba, hogy átöltözzek. Mit szokás iylenkor felvenni? Nem akarok nagyon kiöltözni, mert az feltűnő lenne. A szekrényemből kiválasztom a kedvenc csőszárú farmerem,és egy fehér 'I love reading' felíratú pólót, aztán a fürdőszobába megyek, hogy kezdjek valamit a hajammal. A hosszú, hátközépig érő loboncomat legtöbbször kiengedve hordom, de most hirtelen felindultságból felcopfozom lófarokba. Kicsit furcsa, hogy nem lóg a szemembe, de jól áll... azt hiszem. Ebben sosem voltam jó. Mármint abban, hogy mi áll nekem jó, és mi nem. Ezért hordok csőszárú farmert, pólót és tornacipőt mindig. De nem bánom, mert kényelmes és és így szeretem.
Mivel még nem érkezett meg, leülök, hogy megírjam a házijaimat. Nagyjából egy óra múlva csöngetnek. Leszaladok, hogy ajtót nyissak, és ott áll Ő. Ő is átöltözött, most egy világoskék póló van rajta, sötét farmerrel, fekete deszkás cipővel, és tökéletesen beállított hajjal.
 - Szia. - köszön zavartan, amikor én még mindig nem mozdulok meg. Ami azt illeti levegőt is elfelejtettem venni. A hangja ébreszt fel a bambulásból, mire félreállok, hogy beengedjem. - Remélem nem jöttem túl korán. - mondja hogy megtörje a csendet.
 - Dehogy, csak házit írtam. - válaszolom, miközben bemegyek a konyhába. - Kérsz valamit?
 - Egy pohár víz jól esne. - bólint. Kitöltöm az innivalót, és oda viszem a pulthoz, ahová leült. - Köszönöm.
 - Nincs mit. - mondom elpirulva kicsit a tekintetétől, ami most ismét a pólójához illő árnyalatú, tehát kék. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de csodálatos. Hátat fordítok neki, és a hűtőhöz lépek, hogy felírjam egy cetlire apának, hogy nem leszek itthon délután, majd felragasztom azt a sok családi kép közé. Megfordulok és az Ő tekintetével találom szembe magam. - Csak írtam apának, mert már megint itthon hagyta a telefonját... - mondom, csak hogy mondjak valamit, majd amikor nem válaszol, felmutatok az emeletre és mondom: - Felmegyek a táskámért, mindjárt jövök. Ő csak bólint egyet, én pedig felsietetek a lépcsőn. A 'Hogyan égesd le magad egy fiú előtt' óra máris kezdődik! Kérem a tanulókat, hogy szorgalmasan jegyzeteljenek, nehogy lemaradjanak valamiről! Kevés ilyen szerencsétlen van, mint én. Ha így kezdem, mi lesz később? Jobb erre nem is gondolni! Nagy levegő, és menyjünk le. Minden rendben lesz, csak ne pánikolj! Felkapom a kis táskám, amiben benne van a mobilom, pénztárcám és egy... jó, senki ne nézzen hülyének, de... egy könyv. Engem megnyugtat.
Lesietek a lépcsőn, és elsétálok a konyha előtt, hogy felvegyem a tornacipőm, amikor meglátom, hogy nekem háttal a hűtőn lévő fényképeket nézegeti. Te jó ég! Ott olyan is van, ami 1000 éve készült! Meg kisbabakori képek... Á, mindegy. Legyintek és folytatom az utam. Az egyetlen dolog, amit nem szeretek a Converse-ben, hogy sokáig tart felvenni. Miután sikeresen felszenvedtem magamra, és még utoljára belenéztem a tükörbe, besétálok a konyhába.
 - Indulhatunk. - szólalok meg, mire felnéz a képek tanulmányozásából. Nem röhög ki, nem is néz rám másképp. Mondjuk Ő nem is az a fajta... De... jaj, azt sem tudom, hogy mit gondoljak!
Mind a ketten elindulunk az ajtóhoz, majd Ő megelőz és kinyitja előttem.
 - Köszi. - motyogom, majd kilépek az ajtón. Megvárom, amíg Ő is kilép, majd gondosan bezárom.
Egymás mellett elindulunk a közeli park felé. Amíg oda nem érünk és ülünk le egy árnyékos piros padra. Akkor törik meg a jég, és elkezdünk beszélgetni. Őszintén szólva már meg sem tudnám mondani, hogy pontosan miről, mert össze-vissza csapongtunk a témák között. Sokat nevettünk egymáson és régi emlékeken. Nagyon jól éreztem magam, és ahogy észre vettem Ő is. Legalábbis azt gondoltam. Évek óta nem láttam ilyen önfeledten nevetni, mint ma. Beszéd közben párszor körbe sétáltuk a parkot, vettünk fagyit, aztán még többet beszélgettünk. Végül a nap lassan kezdet lemenni, ezért mondtam, hogy haza kéne mennem. Ő csak belenyugvóan sóhajtott egyet, majd hazakísért. A szüleim már otthon voltak, mert fel voltak kapcsolva a villanyok.
 - Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondja, amikor felkísér az ajtónkig. A kezdődő sötétség miatt felkapcsolt lámpák ablakon keresztül kivilágító fénye miatt csillog a szeme, ami földöntúli gyönyörűséget kölcsönöz neki. Legalábbis szerintem amiatt csillog...
 - Én köszönöm, hogy elhívtál, nagyon jól éreztem magam. - válaszolom elpirulva. Régen éreztem ennyire felszabadultan magam,... ennyire... önmagamnak, és ez hihetetlen.
 - Jó éjt, Emily. - hajol közelebb,mire én megdermedek, majd egy puszit nyom az arcomra. És ahogy kiejtette a nevemet...
 - Jó éjt. - mondom még mindig sokk hatása alatt a hátának, mire visszafordul és int egyet, majd kilép a kapunkon.

Felriadok. Szinte kapkodom a levegőt. Ez nem lehet! Hogy álmodhattam Róla?! Hisz már olyan rég óta sikerült kizárnom a fejemből, a gondolataimból és az álmaimból! Erre tessék, újra álmodtam Azt a hétfőt. Próbálom lenyugtatni magam. Azt hittem, sikerült kiölnöm magamból ezt az érzést, de akkor miért dobog hevesebben a szívem, ha csak a szeme színére gondolok? Felülök az ágyamban és megnézem az időt. Reggel 6 óra. Úgyis mindjárt kelnem kellene, visszaaludni ha akarnák se tudnék, tehát inkább elkezdek összekészülődni. Még az ünneplőmet is elő kell keresnem, mert tegnap teljesen kiment a fejemből a könyv hatására. Eszembe jut a könyv két főszereplőjének a szerelme, és a gondolatra elmosolyodok, majd eszembe jut az álom, és a mosoly lehervad az arcomról. Hogy ne gondoljak rá, inkább bedugom a fülembe a fülhallgatómat és elindítom a lejátszót. Elindul a Case closed című dal a Little Mix-től, a kedvenc lánybandámtól. Bármennyire szeretném hinni, hogy ez rám is igaz, nem megy, ezért tovább nyomok. A következő szám a What makes you beautiful a kedvenc fiúbandámtól, a One Direction-tól. A hangjuk mindig megnyugtat, és ez most sincs másképp. Meghallgatom párszor a dalt, közben unalmamban kicsit rendet csinálok a szobámban. Amikor úgy érzem, eleget szenvedtem, lemegyek a konyhába, hogy csináljak egy kakaót magamnak. Anyu már a konyhában van és kávét főz magának.
 - Apa? - kérdezem, mikozben tejet öntök a bögrémbe.
 - Már elment dolgozni. - feleli álmosan. - Nekem is mindjárt indulnom kell, de előtte muszáj felébrednem! - mondja, majd a frissen lefőtt kávéból tölt magának egy bögrébe, tesz bele cukrot és tejet, majd gyorsan megissza. Miután elöblítette a poharát és felém fordul, tényleg éberebbnek tűnik.
 - Ma lesz az évnyitó? - kérdezi az ünneplőmre nézve. Én csak bólintok, majd megiszom a kakaóm maradékát és elmosom a bögrém.
 - Az első, amit végre várok is. - mondom mosolyogva, anya felé fordulva.
 - Ennek örülök, kicsim. - viszonozza a mosolyom. - Viszont - pillant a faliórára. - most indulnom kell. Legyen szép napod! - nyom egy puszit a homlokomra.
 - Neked is! - mondom, majd követem a tekintetemmel, ahogy elhagyja a ház területét. - Remélem ennél csak jobb lesz... - fűzöm hozzá, csak úgy magamnak.
Hát nem sokkal lett jobb. Az évnyitó unalmas volt, mint mindig, az igazgatónk hosszú beszédével... Az ünneplőtől meg agybajt kapok, mert mindig igazgatnim kell. Jaj. Az egyetlen, akarom mondani két mentő dolog a napomban a két barátnőm volt, Abby és Ellie. Ők szórakoztattak el engem egész nap, mint mindig. A délelőtti 'eligazítás' sem volt túl érdekes, pedig az osztályfőnökünk próbálkozott, de hogyan is lehetne izgalmasan előadni az órarendet és az év menetét? Maximum énekelve... de azt inkább nem vállalnám be. Mármint nem az éneklést, hanem azt, hogy megnézem, akármennyire is imádom az osztályfőnökünket.
Az a pár óra csigalassúsággal telt el, de ébren tartott, hogy néha eszembe jutott egy-egy részlet az álmomból. Ilyenkor gondolatban megráztam magam, és megpróbáltam figyelni az elől magyarázó tanárra.
Amikor kiléptünk az iskola ajtaján kicsit fellélegeztem, aztán elköszöntem a csajoktól és hazagyalogoltam.
Most itthon ülök és nagy erőkkel próbálok a kezemben tartott könyvre koncentrálni. Kb. egy órányi próbálkozás után sikerül belemerülnöm a történetbe, és kizárni minden nem kívánt gondolatot.