Az új srác

El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom ezt majd' 3 (!!!) hónapos kimaradást! De gondolom nem csak nekem vannak problémáim a sulival. Na meg a nyelvvizsgára való felkészülés is hátráltatott kissé, de mindegy. A lényeg, hogy végre itt a rész. Nem tudom, hogy a következőt mikor tudom hozni, csak remélni tudom, hogy előbb mint ezt...
Minden esetre jó olvasást! :)

A szombat szinte csak eltelt felettem. Nem sok mindent csináltam, csak kitakarítottam a házat, segítettem anyának a kertben, aztán folytattam Az angyal-t. Ellie, ahogy megígérte, délután átugrott a két DVD-ért és áthozta az álomfogót. Természetesen ahogy lenni szokott nem csak 5 percre ugrott át, mert aztán elkezdtünk beszélgetni... Tehát 2 óra múlva haza is indult, mert eszébe jutott, hogy megígérte anyukájának, hogy még beugrik a boltba megvenni pár dolgot. Ezután a vasárnapom még eseménydústalanabb volt. Mivel nincs még tanulnivalónk, csak bekészítettem másnapra, majd leültem kicsit gépezni. Fölnéztem a netre, újonnan megjelent könyveket kerestem, beléptem a twitteremre, megnéztem az e-mail-emet, fölkerestem a kedvenc blogjaimat, de sehol semmi. Amikor már egy órája sikertelenül próbálkoztam keresni valamit... bármit, akkor nekiültem és elkezdtem olvasni A herceg-et, Az angyal második részét. Este segítettem anyának vacsorát főzni: lecsót tésztával. Természetesen anya főzte a lecsót, én a tésztát. Vacsi után úgy döntöttem, hogy ma időben lefekszem, és reménykedtem, hogy az álomfogó tényleg segít, és nem folytatódik a "rémálom" sorozatom...

Reggel már azelőtt felébredek, hogy az ébresztőórám megszólalhatna. Pár pislogás után már teljesen ébren vagyok és csak bámulom a plafont. Olyan szépet álmodtam! Az egész délutánt Vele töltöttem, nagyon jól éreztük magunkat, hazakísért, aztán... Jaj, te jó ég! Ez biztos csak egy álom volt. Egy hihetetlenül csodás, de lehetetlen álom. Hisz hogy is történhetne ilyen velem? Én pont nem az a lány vagyok, akire egy fiú is akárcsak... ránézne. Főleg nem egy olyan fiú, mint Ő... Ez biztos csak egy álom volt, mert tudat alatt (na jó, lehet, hogy nem csak tudat alatt...) arra vágyom, hogy úgy gondoljon rám... De elég az ábrándokból! Úgy hallom, hogy anyáék is felébredtek már, mert odalentről felszűrődik a kávéfőzőnk zúgása. Lassan felkelek, majd elkezdek felöltözködni: felkapok egy farmert, egy pólót, megfésülöm a hajam, rendbe teszem magam a fürdőszobában, aztán lemegyek, hogy reggeli gyanánt megigyam a szokásos kakaómat.
 - Mostanában sok időt töltesz azzal a fiúval - jelenti ki anya, miközben sürög-forog a házban, bár inkább hangzik kérdésnek.
 - Igen - pirulok el egy kicsit. Anya megáll előttem és mosolyogva rám néz:
 - Ennyire különleges?
 - Hát igen, eléggé... - mosolyodok el.
 - Akkor majd szeretném megismerni. Áthívhatnád valamikor. - veti fel az ötletet.
 - Majd megkérdezem tőle.
 - Rendben, mert akkor süthetnék valamit. Mi a kedvenc süteménye? - kérdezi anya, már teljesen belemerülve a tervezgetésebe.
 - Áfonyás muffin - pirulok el újra. Nem tudom, hogy miért történik ez, akárhányszor csak Róla van szó... Mielőtt anya tovább kérdezősködhetne, megszólal a csengő.
 - Ki lehet az ilyen korán? - kérdezi anya. Mielőtt bármelyikünk is elindulhatna a bejárati ajtó felé, meghalljuk apa hangját, ahogy azt kiáltja: 'Nyitom!', úgyhogy maradunk a helyünkön. Végülis már nincs is annyira korán, konstatálom, ahogy az órára nézek, miszerint fél óra múlva bent kell lennem a suliban, mert kezdődik az első órám.
 - Jó reggelt! Emily még itthon van? - hallok meg egy is merős hangot a bejárat felől, mire nagyot dobban a szívem. Ez Ő!
 - Persze. Gyere beljebb. - hallom meg apa válaszát. Gyorsan leugrok a bárszékről, amin eddig tartózkodtam, és elindulok az újonnan érkezett irányába.
 - Szia! - köszönök Neki, ahogy meglátom. Nem tudom, hogy ez csak nekem tűnik-e így, de szerintem napról napra helyesebb! Már nem mintha eddig nem lett volna a leghelyesebb fiú a világon...
 - Szia Emily! Arra gondoltam, hogy ha gondolod... mehetnénk együtt az iskolába... - kérdezi kicsit feszengve, mert apa még mindig ott áll kettőnk között, és bólogatva néz Rá...
 - Apa? - nézek rá felvont szemöldökkel.
 - Igen? - kérdez vissza, mintha hozzá beszélt volna a fiú, és nem hozzám.
 - Drágám, idejönnél egy kicsit? - jelenik meg anya mögöttünk az ajtóban, és rám mosolyog.
 - De éppen beszélgetünk... - mondja meglepődve apa, aztán anya tekintetét látva, inkább követi őt a konyhába, mire egy hálás pillantást küldök felé.
 - Akkor... - néz rám kérdő tekintettel.
 - Persze, csak összekapom magam. - mondom, majd el is indulok a táskámért, és fölveszem a cipőm. Amikor kész vagyok még bemegyek a konyhába a kulcsaimért, mert elég kellemetlen lenne délután a ház előtt várni arra, hogy a szüleim hazaérjenek és kinyissák az ajtót...
 - Sok sikert. - mondja nekem halkan anya, majd rám is kacsint. Én csak elmosolyodok, aztán majdnem kitör belőlem a nevetés, amikor meglátom apa értetlen arckifejezését:
 - Mihez kell a siker? - vonja fel kérdőn a szemöldökét.
 - Á, csak lányos dolog. - legyint anya apára, aztán egy elköszönés után már indulok is, hogy együtt menjek suliba Vele. Ezt meg tudnám szokni!
Viszont, az a tény, hogy eljött elém, hogy együtt menjünk suliba, azt igazolja, hogy... hogy a tegnap este tényleg megtörtént. Tényleg megcsókolt! Valami hasonló járhattott az Ő fejében is, mert egy kis idő után megszólalt:
 - Ami a tegnap estét illeti... - kezdi rám nézve, mire én csak bólintok hogy folytassa. - Szóval... - látom rajta, hogy össze van zavarodva, és valamit el akar mondani, de végül csak ennyit mond: - Lehet, hogy el kéne felejtenünk... - hát ez szöges ellentéte volt annak, mint amit vártam. Azt hittem azt fogja mondani, hogy nagyon jó volt, és Ő is legalább annyira akarta mint én, hisz végülis Ő csókolt meg! Teljesen ledöbbenek, nem akarok hinni a fülemnek:
 - Dehát te csókoltál meg! - mondom felháborodottan. Hát ilyen nincs! De igaz, én vagyok a bolond, mert azt hittem, hogy egy ilyen fiúnak, mint Ő tényleg tetszhetek, hogy tényleg... jelentek neki valamit.
 - Igen, tudom, és sajnálom. - mondja lehajtott fejjel. Egyik döbbenetből a másikba esek. Még csak nem is tagadja, hogy Ő kezdeményezett!
 - Sajnálod?! - kérdezem ingerülten. A beszélgetésünk kezdete óta először a szemembe néz, és hihetetlen, de még ebben a helyzetben is nehéz tartanom magam a gyönyörű szempárja kereszttüzében. Most kékes-zöld, mint a tenger, és... szomorúsággal teli. - Tudod mit? Tényleg felejtsük el. De felejts el engem is! - mondom, majd elindulok az iskolába, mielőtt még elkésnék az első óránkról.
A reggeli 'incidenstől' kezdve az egész napom katasztrofális volt. Töriből irtunk egy röpdolgozatot, amire nem tudtam figyelni, ezért örülhetek, ha kettes lesz. Magyaron felszólított a tanár, de nem tudtam válaszolni, mert nem figyeltem a kérdésre, úgyhogy kaptam egy mínusz pontot. Tesi órán kétszer találtak fejbe labdával a kidobó alatt, aztán az öltözőben felbuktam egy cipőben, és annyira lehorzsoltam a térdem, hogy vérzett. Úgyhogy ez egy nagyon eredményes nap volt. De éreztem, hogy lesz még itt több is...
Háromszor próbált meg szünetekben odajönni hozzám bocsánatot kérni, de ilyenkor vagy úgy csináltam, mintha nagyon bele lennék merülve a könyvembe, vagy kimentem a mosdóba, hogy ne tudjon utánnam jönni. A három próbálkozás után úgy tűnt, hogy feladta, de órák után megvárt a folyosón és utánam jött.
 - Emily! Légyszíves bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! - kezdte újra a mentegetőzést, amit nem akartam hallani. Mellettünk kiözönlöttek a suli ajtaján a jókedvű és nyüzsgő diákok, és mivel ez volt a hetedik és egyben utólsó óra, a suli szinte teljesen kiürült, néhány tanár igyekezett még a tanáriba, meg a takarítónéni kezdte meg a termek felsöprését a folyosó másik végén. Csak ketten maradtunk.
 - Hát képzeld, sikerült! - nézek a szemébe dühösen, de a haragom nagy részben elpárolog, ahogy belenézek a szomorú-aggódó-bűnbánó tekintetébe:
 - Hogyan engesztelhetnélek ki?
 - Kezdetnek elmondhatnád, miért is csókoltál meg, ha most el akarod felejteni? - teszem csípőre a kezem és felvont szemöldökkel, várakozóan nézek Rá.
 - Ezt te nem értheted! - kapja félre a tekintetét.
 - Akkor talán elmagyarázhatnád.
 - Figyelj. Én azért csókoltalak meg, mert meg akartalak. Már nagyon rég óta erre vágytam, és tegnap este... - a mai nap harmadszorra is ledöbbenek. Tehát akarta.
 - Akkor mi a baj? Nem volt jó? - kérdezem meg a bennem végsőként felmerülő lehetőséget.
 - De! Ellenkezőleg! Sőt, itt és most meg is ismételném... - kezd el hevesen ellenkezni, azán a mondandója végére szinte már csak suttog.
 - Mi tart vissza? - lépek közelebb Hozzá, eltüntetve a köztünk lévő távolságot.
 - Én csak... - kezdi az ajkába harapva, majd körbe néz, aztán visszafordul hozzám.
 - Kit ker... - keztem volna a kérdést, mi szerint kit is keresett az előbb, de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert odahajolt hozzám és megcsókolt. Ez most tovább tartott és intenzívebb volt, mint a tegnap esti. Szinte észre sem vettem, de kezeim autómatikusan a nyakára kulcsolódtak, Ő pedig a derekamnál fogva közelebb húzott magához. A felhők felett éreztem magam, természetesen Vele együtt, aztán az idilli képet összetörte egy hang. Egy utálatos hang:
 - Lám, lám. Nem hittem, hogy tényleg sikerül. - sétál felénk Nate Rá nézve. Én pirulva lépek el Tőle és kérdőn a jövevény felé fordulok.
 - Nate! Elég! - förmed rá a mellettem álló fiú.
 - Miért? Hát nem joga van tudni? - kérdezi gonosz mosollyal Nate.
 - Mit kell tudnom? - kérdezem egyik fiúról a másikra kapkodva a fejem.
 - Semmit. - vágja rá gyorsan a vörös hajú fiú. - Inkább menjünk. - ragadja meg a kezem, de én nem megyek vele. Igaz, hogy utálom Nate-et, de érdekel hogy mit akar mondani.
 - Mit kell tudnom? - kérdezem most csak az Ő szemébe nézve.
 - Nem akarod neki elmondani? - vonja fel vigyorogva a szemöldökét Nate. - Akkor majd én.
 - Nate.. - indul meg a beszélő felé, de már késő, Nate folytaja, a szavai összetörnek belülről:
 - Egy fogadás része voltál. Fogadtunk, hogy nem tud eljutni veled egy hét alatt arra a szintre, hogy megcsókoljon. De Ő nyert. Úgy tűnik egy hét sem kellett... - furja a tekintetét az enyémbe, de nem birom sokáig a szemkontaktust, azért elkapom a szemem. A tekintetem Rajta akad meg.
 - Igaz ez? - kérdezem megsemmisülten.
 - Emily, én... - lép újra hozzám közelebb, mint pár perce, de én elhátrálok. A szemében megint a megbánást és fájdalmat látom, de most nem érdekel.
 - Igaz ez? - kérdezem erélyesebben.
 - Igen. - mondja alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
Egyszerűen csak összetört bennem valami. Valahol belül reméltem, hogy azt mondja majd, hogy Nate hazudik, és hogy Ő nem csinálna ilyet. Nem tenné ezt velem. Egy szó nélkül elindultam a suli ajtaja felé, mert nehezen tartottam vissza a könnyeimet. Ez a nap már sok volt.
 - Emily! Kérlek! - nyúl utánnam és megragadja a karom. Nem fordulok hátra. Nem merek. Tudom, hogy egyből elsírnám magam, ha Rá néznék.
 - Tudod mi a vicces az egészben? Hogy azt hittem tényleg számítok neked... - mondom egy pontot fixírozva az ajtón, és megpróbálom kirántani a kezem a szorításából, de nem sikerül.
 - Mert tényleg számítasz! Emily, fontos vagy nekem! - próbálkozik, de nem hatnak meg a szavai sem, ahogy az előbb a tekintete sem. Nem mondom azt, hogy utálom, mert arra nem lennék képes. Bár most azt kívánom, bár utálni tudnám. Sokkal egyszerűbb lenne.
 - Lenne egy kérésem. - kezdem, mire érzem, hogy kicsit enged a kezem szorításán. - Ne szólj hozzám az év hátra lévő részében. Ne próbálj meg kapcsolatba lépni velem. Nem akarok hallani tőled semmit. Hagyj békén. - mondom nyomatékosan az utolsó mondatot és kirátom a kezéből a karom és tétovázás nélkül sétálok ki a suliból. A szívemnél olyan szorítást érzek, mint még soha, de nem állok meg, csak miután már nem is látom az iskola épületét. Ekkor csordul ki az első könnycseppem, majd folyik végig az arcomon. Gyorsan letörlöm, mert nem akarok az utcán sírni, de már késő. Az elsőt követi egy második, azt egy harmadik, aztán pedig folyamatosan jönnek egymás után. Egyre gyorsabban szedem a lábam, aminek az eredményeképp  felbukok egy kőben, és ráesek a már amúgy is sérült térdemre, plusszba lehorzsolom mind a két tenyerem.
 - Nagyon megütötted magad, drágám? - kérdezi meg egy szemben jövő idős néni aggódó arccal.
 - Nem, jól vagyok. - hadarom, majd folytatom az utamat haza. Amikor végre meglátom a bejárati ajtónkat, úgy érzem magam, mint egy sivatagban szomjazó, aki meglátja az oázist. Eddig csak folytak a könnyeim, de amint bezárom az ajtót, kitör belőlem a zokogás, és falnak vetett háttal lecsúszok a földre. Nem értem. Úgy tűnt, hogy Ő is élvezte a velm töltött időt, de kiderült, hogy csak egy hülye fogadást akart megnyerni. Ezt nem hiszem el. Hogy tehette ezt? Én nem ilyennek ismertem! És még azt merte mondani ezek után, hogy fontos vagyok neki... Nem tudom mit várt. Talán azt, hogy attól, hogy ezt mondja majd megbocsátok Neki. Jaj, csak ballagjuk el! Ő a város másik felében fog középiskolába járni, jó távol tőlem. Ballagás után már nem is akarom hallani többet a Cody Matthews nevet. El akarom Őt felejteni. Ki akarom törölni Cody-t az életemből és a gondolataimból.

A szemeim kipattannak és felülök az ágyban. Ezt nem akartam újra átélni, ha csak álmomban is. Életem legrosszabb napja volt az a pénteki nap. A nap, amikor utoljára beszéltem Cody-val. A ballagás óta nem is láttam és nem is hallottam róla semmit. Mivel a régi osztálytársaimmal nem tartom a kapcsolatot, teljesen kizárt, hogy bárki még csak meg is említené a Cody Matthews nevet. Most pedig ott tartok, hogy nem csak hogy a gondolataim teli vannak Vele, de a tegnapi kivételével minden este Vele álmodok! A tenyerembe temetem az arcom tehetetlenségembe, és akkor veszem észre, hogy nedves. Úgy tűnik, hogy nem csak álmomban sirtam...
Ránézek az órámra, és úgy döntök, hogy inkább felkelek, az ébresztőm úgyis megszólalna 8 perc múlva. Tehát elkezdek felöltözni: felveszek egy csőfarmert, egy égkék színű pólót, és rá egy fehér inget, aminek felhajtom az ujjait, aztán megtámadom a fürdőszobát, hogy rendbetegyem magam. A fürdőszobatükörben látott kép láttán elfintorodok. Piros szemek és összekuszált haj, mint amin átment egy tornádó. Gyorsan megmosom az arcom hideg vízzel, aztán kifésülöm a hajam és feltűzöm egy kontyba. Máris jobban tetszik a visszatükröződő arc. Amikor végzek, lemegyek anyához, hogy igyak egy kis kakaót.
 - Minden rendben? - kérdezi aggódó tekintettel anya, miközben várom, hogy a mikró csilingelve jelezze, hogy megmelegítette a tejet.
 - Csak rosszul aludtam. - legyintek válaszként, majd a meleg tejbe belekanalazom a kakaót és a cukrot.
 - Hát jó. - von válat anya. - Ma délután korábban jövök haza. Süthetnénk papacsintát.
 - Jól hangzik. - mososlyodok el, mert anyával a palacsinta sütés nem csak a sütögetésből áll. Ilyenkor mindig jókat beszélgetünk és nevetünk.
 - Akkor hazafelé veszek túrót tölteléknek. Hozzak még mást? - kérdezi, miközben egy kis papírra felírja mit kell vennie.
 - Nem, köszi. - válaszolom két korty között, majd miután kiürült a bögre, el is mosom.
 - Most viszont mennem kell. Apád is már elment, pont mielőtt lejöttél. Akkor délután találkozunk. - jön oda hozzám és nyom egy puszit az arcomra. - Szia, kicsim!
 - Szia, anya! köszönök neki, ahogy kirohan a konyhából, és nemsokára a bejárati ajtó csukódását is hallom.
Nem sokat gondolkozok, én is elkezdek felöltözni, aztán indulok is a suliba.
Az iskolához érve rögtön találkozok is Abby-vel, mert szinte egyszerre értünk oda.
 - Megint Vele álmodtál? - kérdezi köszönés után egyből. Jaj, jobban ismer, mint én magamat!
 - Igen. - sóhajtok belenyugvón.
 - Most mit? - kérdezi érdeklődve.
 - Azt a pénteket. - mondom, az 'azt' szót hangsúlyosan ejtve.
 - Ó. - fejezi ki magát értelmesen barátnőm.
 - Na igen. Remélem mostmár tényleg befejeződik. - mondom és közben kinyitom a suli ajtaját. Mind a ketten célbavesszük a lépcsőt, hogy felmenjünk a 103-as terembe, matekra.
Az első órák egész jól telnek. Már megkezdődött az év elejei gyors ismétlés, aztán belevágtunk a tananyagba. A hatodik óránk osztályfőnöki, és utolsó óra lévén ilyenkor az osztály teljesen meg van őrülve. Mindenki hangoskodik, nevet, hangosan beszélget, természetesen nem a mellette lévővel, hanem a két padsorral arrébb ülő barátaival, szóval kész a hangzavar. Na igen, ez még talán szünetben még elmenne, de már 10 perce becsöngettek, így már kevésbé jó. Aztán hirtelen az osztályfőnökünk nyit be az ajtón, vadul csitítgatva minket:
 - Gyerekek! Már többször is megbeszéltük, hogy ha egy tanár késik, akkor csendben várjátok!
 - Elnézést tanárúr! - hangzik az osztály válasz, mire az ofönk eddig ideges arca megenyhül.
 - Egyébként az igazgatónővel beszéltem, aki elmondta, hogy átíratkozott az iskolába egy fiú. És mivel veletek egy idős, a ti osztályotokba fog járni, értelem szerűen. - magyarázza a tanárúr.
 - És mikor találkozunk vele? - kérdezi Ellie mellőlem.
 - Bármelyik percben itt lehet. - válaszolja a férfi, majd rápillant az órájára. Most már kezd érdekelni. Egy új srác csak jó lehet. Hisz egy új arc. Az mindig jó. - De akkor miért van mégis rossz előérzetem? - kérdezem magamtól, a következő másodpercben pedig kinyílik az ajtó, és az igazgatónő lép be:
 - Gyerekek! Üdvözöljétek az új osztálytársatokat! - mondja, majd int a nyitott ajtó felé, ahol belép egy fiú. Amikor meglátom megáll bennem az ütő. Ez lehetetlen. Ez nem lehet Ő!